LÍ
A magány ellen.
Szeretet születése.
Megadatott, de minek.
A sétáról, évszakokról
20 éves a POLY-ART 2015.
Elmélkedések az alkotás folyamatáról.
A Nárcizmus és kreativitás kapcsolatáról
..................................................................
LÍ
( 2015. október)
80 éves vagyok. 2 éve, több mint 45 év után,
települtem haza Kanadából. Feleségem meghalt, gyermekem, unokáim a távoli
Ausztráliában. Kanadai ismerőseimhez nem kötődtem, ám vágytam a gyermekkori,
ifjúkori régi baráti kapcsolatokra.
Hirtelen határoztam, hogy haza települök, és
meg is tettem. Itthon nem az várt, amire számítottam. Nem anyagilag van
problémám, jó körülmények között élek, szép lakást bírok fenntartani, tavalyig
autót is vezettem, de akkor már nem hosszabbították meg a jogosítványomat.
Elégedett lehetnék sorsommal, elégedett is
vagyok, de a magány keserűvé aszal. Az itthoni barátok már mind elmentek az
örök vadászmezőkön vadászgatnak, megfogytak az ismerősök is. Jóképű fiatalember
voltam, amolyan Darvas Iván hasonmás, ezt ki is használtam, elegánsan öltöztem,
sármos jó dumájú srác voltam. Ma kissé kigömbölyödött, na, nem kövér, csak nem
is szikár és kicsit alacsonyabb, de még mindig jól öltözött sármos öregúr
vagyok.
Hazatelepülésem után, kerestem a társaságot,
ahol jól érzem magam, beszélgetések, kis flört, kis tánc, egy-egy színház,
ártatlan randevúk egy kávé mellett. Kétségbeejtő tapasztalatok birtokosa lettem
néhány hónap alatt. Nem fiatal nők társaságára, szexuális bravúrjaira vágytam,
hanem lelki társra. A korban hozzám illő hölgyek, kedves gesztusaimat
félremagyarázva házasságra, együttélésre akartak kényszeríteni. A fiatalabbak, anyagi jólétüket remélték
tőlem. Visszahúzódó lettem újra, mint voltam Kanadában is.
A társas kapcsolat piacon, csarnokokban való sétálásra,
utazások közbeni, alkalmi beszélgetésekre szűkült Néhány hete a vámházkörúti
csarnokban egy korom béli úrral beszélgetve kiderült, hogy katonatársak
voltunk. Mindkettőnk részéről nagy volt az öröm, és megbeszéltük, hogy közös
programot csinálunk.
Laci egy irodalmi klub estjére hívott meg a
18. kerületi Rózsa Művelődési házba, ő ugyanis e klub tagja Az esten
tárlatmegnyitó és egy korunk béli író humoros írásaiból összeállított előadás
lesz. Örömmel vettem a meghívást és
izgatottan, kíváncsian készültem. Laci barátom délelőtt telefonált, annyira fáj
a lába, nem bír elindulni, de menjek nyugodtan egyedül, jó lesz ígérte. Kicsit
csalódottan, de elindultam, ha már egyszer készültem.
A teremben már voltak néhányan. Nem üdvözölt
senki, hát leültem az üres székek egyikére és figyeltem a társaságot. Néhányan
beszélgettek, mások a képeket nézegették, vagy egyedül üldögéltek, mint én. Az
új érkezők között voltak sokak által ismertek, mert öleléssel, integetéssel
üdvözölték őket. A hölgyek többsége elegáns, festett, fodrászozott,
kozmetikázott felékszerezett,mint színházban szokás menni. Néhányan egyszerű
öltözetű, szürke verebek voltak, ezek között vettem észre egy 60-70 korú
hölgyet, akin volt valami, ami megragadott. Nem tudtam megmagyarázni mi az. Semmi
smink, rövid mákosan őszülő haj.. Belépésétől kezdve, figyeltem, nem tudom
miért. Jelentéktelen szürkeségében volt valami izgató . Üdvözlések, mosolygó ölelések,
integetések fogadták.
Biztosan egy előadó konstatáltam, de hát mért
nem ad magára többet. Smink, frizura, ékszerek hiányoztak, drapp
vászonnadrág és ugyanolyan árnyalatú rövid úju kazak, nyakában bordó cicakendő,
incselkedőn baloldalra fordítva. Ez 40
év előtt volt divat Magyarországon.
Figyeltem, ez a drapp egérke, inkább pockocska
hova ül. A első sorban volt foglalt helye. Most már biztos voltam, hogy előadó,
és kíváncsin vártam hangját, előadását.
Lement
a műsor, nagyokat nevettem én is, de a hölgy előadására hiába vártam.
Véget ért az irodalmi rész, kis terülj
asztalkám mellett folytatta az összeszokottnak tűnő társaság a beszélgetést.
Nem mentem a büfé asztalhoz, a drapp ruhás
nőt kerestem.
Rövid időn belül két asszonyka is hozott
italt, aprósüteményt, kínálgattak és beszélgetni kezdtek, de finoman elutasító
voltam, köszöntem, nem fogadtam el és nem kezdtem társalogni. Szerencsére
magamra hagytak.
A cicakendős élt. Egyik társaságtól a
másikba ment és néhány szó után már a társaság középpontjában volt, aztán
sarkon fordult és újabb, emberekhez tért, ölelgették, csacsogtak, nevetgéltek.
Ekkor jutott csak el a tudatomig, hogy
mindenütt villog a vaku. Fotózott. Ja, akkor Ő egy újságtól van, azért ismerik,
azért népszerű. Helyre tettem hát az ismeretlent. Elhatároztam, a közelébe
kerülök. Míg araszoltam felé a csoportok között, észrevette, rám mosolygott és
már villant a vaku.
Mikor hallótávolságra voltam tőle,
megkérdezte, szabad? Ekkor megfordult köröttem a világ, pillanatra
megszédültem, közelebb léptem hozzá, s mintegy súgtam: Lí? Figyeltem az arcát.
Az állandósult mosoly eltűnt egy villanásnyira, szemével egy pontra meredt,
valahova a messzeségbe, mindez csak pillanatnyi volt aztán szinte kiáltva ölelt
át, Sós Sanyi, az ifjúságomból! Hogy kerülsz ide? De örülök neked! a közelben lévők ránk
néztek, mosolyogtak aztán folytatták, amiben megzavarta Őket.
Lí drága ismételtem, nem tudtam mást mondani,
mert nagyon távoli nagyon szép emlékek tolultak elő, melyek 50 éve nagyon
fájtak. Nem tudtam úgy reagálni, ahogy
szerettem volna.
Hogy
kerülsz ide?
Kérdezte halkabban. Gyere, üljünk be egy csendes helyre és
beszélgessünk. úgy, mint a múltkor. Nem mondtam, az a múltkor 51 éve
volt, akkor 1964 telén beszélgettünk a Különlegességi Cukrászdában, a
Népköztársaság útján utoljára. Ráérsz ugye, nagyszerű! Ujjongott,
mint egy gyermek. Szinte libbent. Egy egy szó, egy puszi, egy ölelés.
Néztem őt és előtolakodott eltemetett
emlékeim közül, az az utolsó, fájó találkozás. December volt, kavarta a szél a
havat. Köröndön a buszmegállóban álltam, mellettem toporgott hosszú szürke
krombi kabátban, gallérja felhajtva, eltakarta még a feje búbját is egy
terebélyes nő. A busz késett, topogtunk, belepett a hó, ráztuk magunkról és
egyszer csak szembe kerültünk egymással. Lí ! Sándor! Szinte egyszerre
ejtettük a szavakat. Akkor ültünk be a Különlegességibe.
Mi van veled kérdezte zavartan. Én
csak hallgattam, nem kérdeztem és veled, hiszen láttam. Mikorra várod? Nyögtem
ki nagy nehezen és igyekeztem mosolyt erőltetni szám szögletére, hogy ne
látsszon, mennyire fáj. Májusra, mondta, aztán csacsogott. Tavalyelőtt
férjhez mentem, emlékszel a telefonbeszélgetésünkre, felhívtál, Lí mikor
érkezel? én mondtam az időpontot, és mondtam ne várj,
mert a férjem vár. Emlékeztem,
minden szóra, de hallgattam, nem tudtam róla beszélni. Ö folytatta: Akkor
azt mondtad: Lí, ez nem méltó hozzánk, mondd, hogy nem akarsz találkozni velem
és én tiszteletben tartom. Majd hívsz, ha látni akarsz.....Így fejeződött be
1963 nyarán az utolsó telefonbeszélgetésünk..... Na, mesélj, mi van Veled? Tavaly
megnősültem, dolgozom nyögtem ki, aztán hallgattam, nem volt mit mondanom, nem
is lett volna értelme. A megnősültem is
furcsán csengett, hiszen hazudtam.. Voltak ugyan barátnőim, futó kalandok, de a
távolból Lí sorsát figyeltem, szinte mindent tudtam róla. Nem kerestem, vártam
a hívását. Aztán ahogy múlt az idő, tudtam, el kell őt felejtenem, nem szabad
megzavarni az életét. E találkozás után
hagytam el az országot. Merengésemből hangja zökkentett ki.
Itt vagyok, indulhatunk, és belém karolt.
Hova menjünk? Nem voltam felkészülve egy őszinte beszélgetésre. Szép az
idő, üljünk le kicsit a parkba mondtam. Sötétedett már. Jó ötletnek tartottam, így nem látjuk egymás
vonásait, rezdüléseit. Az érzéseim nagyon vegyesen kavarogtak. Öröm, fájdalom,
a leülepedett, eltemetett múlt megbolygatása nagyobb trauma lehet, mint amire
szükségem lenne. Lelkem mélyén most is szerettem, de fájt ez az érzés.
Nem akartam rendbe rakott életemet
felbolygatni. Féltem a könnyedségétől, a rámenősségétől, féltem, hogy újra sokat
jelent majd nekem. Nem akartam. Miközben saját gondolataim hálójában vergődtem,
valahonnan a távolból hallottam a hangját. 66-ban, mikor visszamentem
dolgozni kerestelek telefonon, már nem voltál a Mechanikai Laborban, de nem
adtak további felvilágosítást. Tudod hol tanítottam? A közeledben a Félsóerdősorban. Hova mentél?
És mekkora a családod? Jaj, annyi
kérdésem lenne és olyan rövid az idő!
Hallgattam. Miközben
gondolatban villámsebességgel peregtek a képek az utolsó telefonbeszélgetés
utáni időkről. Azon a délutánon, annál a vonatnál vártam, láttam Őt, láttam
a másik férfit, le is fotóztam őket, és elkísértem a házig, ahová bementek. Ez
után már könnyű volt a további érdeklődés. Li tényleg férjhez ment.
A következő napok széthullott énem, összetákolásával
füstbe ment tervek felejtésével, a menekülés gondolatával teltek. Meg akartam
érteni, hol, mit rontottam el? Feleségül akartam venni, szerettem, közös jövőt
terveztem. Mit tegyek? Talán az volt a baj, soha nem mondtam, hogy szeretem,
éreznie kellett volna. Bátyként viselkedtem vele, havernak tekintett.
Szabadságot adtam neki, mert ismertem tudtam, mennyire fél a szerelemtől, az
udvarlókat gyűlöli, elűzi őket, csak a tiszta önzetlen barátság a szent neki.
Mi történhetett hát, hiszen sohse mesélt az új fiúról, miért ment hozzáment?
A régi telefonszámon a volt vidéki iskolában
egyszer kerestem, nem tudtak felvilágosítást adni, csak annyit tudtam meg,
férjhez ment, Pesten tanít. Na,
mesélj már magadról, olyan csendes vagy, nem érzed jól magad? A feleséged?
Sokára, nehezen szólaltam meg. Lí drágám mindent el fogok mesélni, csak adj kis
időt, most nem megy még, nagy trauma volt ez a találkozásunk. Ahogy
gondolod. Csalódottságot éreztem a hangjából. Telefon, e-mail cím, skyp?
Hogy állsz ezekkel, kérdezte szinte hivatalos hangon. Megtörtént a csere. Mivel mész, merre laksz? kérdezte. Nem
tudom mondtam, illetve villamos, metró, Felszab tér, látod, nekem még Felszab
tér. Elkísérlek, sétálunk a Tabánban. A Tabánban laksz? Neeem Te laksz
ott. Régen volt, mondta elmerengve, szájsarkára keserű, huncutkás mosoly
húzódott. Érden lakom... Jött a villamos.
A tömegben nem beszélgettünk, a metrón sem. Hol
szállsz le kérdezte? Én átszállok a 4.-re, a Kálvinon, már ott is
vagyunk, írsz? Kereslek és
folytatjuk még a beszélgetést, nem úszod meg ennyivel. Ölelés, puszi, mosolyok.
Leszállt. Hosszan néztem utána, egyszer hátrafordult… én pedig gondolataimban
visszaúsztam a Széchenyi fürdőbe 1962 nyarára. Ott ismertem meg a 20 éves
vidéki lányt, aki képesítés nélküli pedagógus volt egy kis zempléni faluban.
Első találkozásunkkor megszédített. Érdekes volt, más, mint a korabeli pesti
lányok, akiket ismertem. Volt benne valami vagánysággal társult tisztaság,
tartás .
A társaságomat azonnal meghódította.
Természetes könnyedséggel lett rövid idő alatt a társaság középpontja,
szerették a lányok, nem féltékenykedtek rá és tetszett a haverjaimnak, de
tartották a 3 lépés távolságot.. Ismertem néhány falusi lánykát, Ő nem volt
olyan, de nem hasonlított a pesti csajokra sem. Az öltözködésében is volt
valami, egyéni. Nem divatos és nem maradi, hanem más. Sokat beszélgettünk.
Havonta, kéthetente jött Pestre, ilyenkorra programokat szerveztem a
haverjaimmal, táncolni mentünk, házibulikba, Margit szigetre, Citadellára,
mindig társasággal, de tudtunk együtt lenni, és beszélgetni. Ismertem a
kollégáit, az iskolát, a tanítványokat, az udvarló fiukat, a prédahajtó
tanfelügyelőket, a nyálas sunyi igazgatót, a férjet hajhászó öreglány
kolléganőket, elbeszélései alapján, és ismertem az elveit, gondolatait a
barátság szentségét. Én barátság voltam, bizalmába férkőztem és a nagy testvér
szerepét játszottam.
A testi érintkezés pusziból és kézfogásból
állt. Amikor egy házibulin ott is aludtunk, jó-éjt puszi után összebújtunk, és
míg ó az igazak álmát aludta, én szenvedtem, kínlódtam, de nem nyúltam hozzá,
mert nem akartam elveszíteni. Rossz
taktikának bizonyult.
Gondolataim kavargó özönébe merülve,
elmulasztottam a leszállást. Magamhoz kell térni, nem szabad a tűnt emlékeket
feléleszteni, nem szabad engedni az érzelmeknek, de találkoznunk kell még
egyszer, hogy megtudjam mi volt házasságkötésének oka, olyan hirtelen. Talán
akkor elmondom, hogy szerettem és feleségül akartam venni.
Újdonsült barátom, régi katonatársam Laci már
este keresett, mi a véleményem a műsorról, társaságról? Mit szólsz a felhozatalhoz, kérdezte.
Válaszom elég szűkszavú volt, de Ő már a következő programról beszélt, és arra
is meghívott, fogadkozva, hogy sántikálva is elmegy.
Izgatottan néztem a postaládámat naponta
többször számítógépemen. Lí nem írt. Napi sétámat áttettem a Tabánba, remélve,
valakivel szóba elegyedve, talán megtudok valamit róla.
Egyik délután, kutyát sétáltató hajlott hátú
férfi ült le mellém a padra. Öreg kutya volt, gazdája lábához kuporgott kis séta
után. Meg volt a lehetőség a beszélgetésre, és én kihasználtam. Megtudtam, hogy
a férfi abban a házban lakik, ahol Lí lakott. Rákérdezve, hogy ismeri e a
családot, elmondta, Lí fia a barátja volt, iskolatársa. Már nem laknak itt. A fiú Németországban él
Nelly néniék –így mondta- már régen elköltöztek. Megtudtam hát, hogy a férjével
vidéken él, nyilván, hiába várok levelet tőle. Elhatároztam, Lacival megyek
legközelebb is, és talán találkozhatom Lível újra. Beszélnem kell vele, hogy
megtudjam férjhezmenetele okát. Nem tudom, miért izgat annyira ez a régi dolog!
Másnap mail érkezett Lítől. Meghívott a
Fáklya Klubban lévő Irodalmi Körbe, olyan kikötéssel, hogy utána a Mekiben
dumálunk. Megígértem. Bármit megígértem volna, csak hogy beszélgethessünk.
Eltelt egy hét. Laci felhívott, holnap
megyünk!!! Szabadkoztam, nem akartam a Lí meghívását említeni. Végül is más
programra hivatkozva lemondtam a találkozást. Korábban érkeztem a Fáklyába,
gyönyörű idő volt, sétálgattam az utcán. Észrevettem a sarkon befordulót, Ő
volt. Kopott fekete farmerben, dzsekiben, lassan lépkedett, elgondolkozva, de
volt benne valami csibészes. A tartásában, a mozgásában? Észrevette, hogy
nézem. Hát eljöttél, de örülök, jó fej vagy most is! és már ölelt is! Mint egy gátlásos kisfiú, úgy álltam ott, ahogy
terveztem a találkozás formáját, a szavakat, semmit nem tudtam mondani. Csak
nagy sokára öleltem át én is és súgtam Lí drágám. Álltunk az utcán ölelésbe
fagyva. Ahogy régi találkozásainkkor éreztük az egymásba átáramló szeretetet,
ma ugyanúgy voltunk. Szerettem volna ezt az állapotot öröknek. Tiszta, nemes,
éteri érzések borítottak minket, mintha egy varázsgömbbe kerültem volna vele,
ahol csönd volt, béke, harmónia, megnyugvás és végtelenség. Nem akartam elengedni,
nem akartam a varázslatot megtörni, de közeledett valaki. Laci volt. Hát ti mit
csináltok? Kérdezte kacagva. Kihalásztad a barátomat? Gyors voltál! nevetett az asszonyra. Ez nem az, aminek látszik, mondta Lí,
és már puszilták is Lacival egymást. Milyen más volt az a puszi, mint a mi
ölelkezésünk! Honnan Ismeritek egymást? Ja, a TAMÁ-ból! Ez gyorsan ment!
Vigyázz Sanyikám, Nelly veszélyes, levesz a lábadról! Líhez fordulva, megveregette vállát, na, ne
haragudj, tudod, milyen vagyok. Tudom, szólt Lí kurtán.
Laci engem is vállon veregetett, haverok
vagyunk, tudod, Nelly igazi haver. örülök, hogy rád szállt, meglátod jó haverod
lesz Neked is. Szóval miatta nem akartál velem jönni? Nagyon kellemetlenül
éreztem magam, de mielőtt válaszolhattam volna, újabb társaság érkezett. Puszik,
ölelések. Volt, akinek bemutatott: Régi ismerős, az ifjúságomból.
Felmentünk a második emeletre, kezdődött az
előadás. Keres Emil volt a meghívott vendég.
Nagy
csalódás volt látni, hallani Őt. Hát így megöregedtünk? A második órában az önjelölt irodalmárok
olvasták fel, adták elő saját műveiket, verseket, novella részleteket. Az
irodalom távol áll tőlem, hát inkább az embereket figyeltem. Érdekes figurák
voltak kivétel nélkül, de az idő múlásával egyre inkább érzékeltem, hogy
feltöltődöttebbek, és én is az lettem.
Különleges atmoszférája volt az estnek,
távozáskor hangos búcsúzkodások, puszik, integetések. Lít leplezett érdeklődéssel figyeltem. Ő is
felolvasott, a hangszíne fogott meg, mint régen is, nem tudtam figyelni a tartalomra. Egész
este fotózott. Emlékszem, megismerkedésünkkor is ez volt az egyik közös téma.
Úgy tűnik, vannak dolgok, amik nem változtak az elmúlt 50 év alatt nála.
Gyorsítottuk lépteinket, hogy elhagyjuk az egybe maradt, hangosan beszélgető
társaságot. Lí természetes egyszerűséggel karolt belém. Irány a Meki, ugye
ráérsz? Ráérek, Lí
drágám, de nem a Mekibe megyünk. Valami kellemesebb helyre. Gondolatban
végigfutottam az Oktogon környéki helyeket, ahol régen jártunk. Vacsorázzunk az
Opera étteremben, mondtam. Túl elegáns, és én topis vagyok, feltűnően nagy a
kontraszt. Olyan helyre szeretnék menni, ahol lehet beszélgetni, kötetlenül.
Presszó nem jó, mert hangosan beszélek és süket is vagyok. Hova is
szeretnél, menni igazán? Kérdeztem. Arcán huncutkás hunyorgás jelent meg: Tényleg
szeretnéd tudni? Fordult felém. Igen, és ígérem, elviszlek oda!
Legjobban
Nálad szeretnék bekucorogni egy fotelba, és egy pohár ital mellett hallgatni,
mesélni 50 év történetét 1001 éjszaka! Lí, Lí, te semmit nem
változtál! Ígértem, hogy elviszlek oda, hát meg kell tennem, mondtam, és
magamban előre kuncogtam, hogy kezd visszatáncolni. Nem hivatkozhatsz az
öltözékedre! Arra nem, de mit szól a
feleséged? Nincs feleségem, egyedül élek, szóval induljunk. Hosszú csend
következett, és én már majdnem elnevettem magam. Vár a férjed ugye, időre kell
hazaérned? Lehet, hogy a hangsúlyomban volt valami bántó, mert Lí rám nézett
kikerekedett szemmel és lassan nyújtva a szavakat mondta: Neem. Nincs
férjem, 40 éve elváltunk. Egyedül élek. Hosszú…. na, akkor indulunk kérdeztem
most már nagyon komolyan.
Csend lett, végtelennek tűnő csend, és megint
eluralkodott lelkemen a fájdalom. Nem akartam, hogy hozzám menjünk, otthon még
bizonytalanabb lennék, mint idegen helyen. A terhes csendet végre megtörte Nem
játszhatom el a renomémat, mit gondolnál rólam, első találkozás után a
lakásodra? Csak kíváncsi voltam egyedül élsz-e? Mért nem kérdezted meg? Emlékszel a budai részen a halászcsárdára,
meg mellette volt egy másik kisvendéglő, és emlékszel a kígyó u-i sörözőre, az
Apostolokra? Már nem jutnak eszembe a nevek, és nem léteznek a helyek sem. .
Szóval ma menjünk a Mekibe, aztán meglátjuk, hogyan tovább.. Olaj szag volt
és zaj, a kapott étel ehetetlen. nem szoktam ilyen helyekre járni, de Lí
kedvéért elszenvedtem. Hangosan tőmondatokkal beszélgettünk.
Megtudtam, két fia, 3 unokája van. Elhagyta a
pedagógus pályát, számítástechnikai vonalon dolgozott nyugdíjazásig. A fotózási
szenvedélye viszont töretlen. Én nem tudtam elmondani élettörténetemet.
Említettem a családot, fiamat, 2 unokámat, meghalt feleségemet, de nem tudtam
beszélni kettőnkről, a múltunkról. A környezet nem volt megfelelő. Hamar
elmentünk, de tudtuk mindketten, hogy lesz folytatás. Nem akarta, hogy
elkísérjem a buszáig, és én nem tolakodtam. Tudod, hogy tartozol egy válaszlevéllel!
- fenyegetett újával és megölelt, megpuszilt.
Este felhívott Laci. Látom, jól összejöttetek Nellyvel. Jó csaj
az öreglány, van humora, nem teszi-veszi magát, bízhatsz benne, jó haver lesz.
- mondta egy szuszra.
Másnap levelet írtam. Hol találkozunk
legközelebb, és mikor? Aztán hova ülünk be? –Várom a propozíciókat!. Két nap
múlva hosszú levelet kaptam. Lí elküldte könyveit pdf formátumban, Blogja
linkjét, és hogy milyen nevek alatt publikál. Ezután napokat töltöttem a
böngészőben, mert meg akartam tudni róla mindent. A legnagyobb meglepetés
viszont a melléklet, készülő életrajzi írásának egy fejezete volt.
Jocóval megint volt valami baj az iskolában.
Jocó az unokaöcsém, és édesipari Szakközépbe jár Pestre. Behívatták a szüleit
az iskolába, de mert én vagyok a fiatal a könnyen mozgó, fél áron utazó a jó
dumájú és pedagógus, a családban, hát én utazom Pestre. A diri (vén kujon)
nagyon húzza a száját, végül is elmehetek a déli vonattal. Tegnap és ma is
hívtam kedves ismerősömet, Soós Sanyit, akivel pesti útjaim alkalmával
találkozni szoktam jó haver, mindig csinál valami programot, megmutat a
fővárosból valamit. Nem értem utol sem
otthon, sem a munkahelyén. Sajnálom. Nem tudom, mit csinálok vonatindulásig.
A Szakiskolában hamar végeztem, vonatom haza
csak késő este lesz, Mit is csináljak? Legelőször megebédeltem a Kéményseprőben
(A városligetnél)
E közben határoztam el, hogy felmegyek a
Várba, az Állami nyomdában meglátogatom Engelmayer Ákos barátomat, aki már több
levelemre nem válaszolt. Az 1. busz
1963-ban még felvitt a várba. Leszálltam és a vidéki ember bizonytalanságával
néztem körül, kitől kérhetnék útbaigazítást? Fiatal emberekből álló csoport
ténfergett a téren, a legkomolyabbnak látszóhoz fordulva kértem eligazítást,
hogyan jutok az Állami nyomdába?
Pont ez az, mutatott a tér
sarkán álló épületre, ma a (Korona Cukrászda). Megköszöntem és néhány lépcsőn
felmenve benyitottam az épületbe. Belépve rögtön láttam, hogy nem nyomdában,
hanem egy szőnyeg-restauráló műhelyben vagyok. Segítségüket szeretném kérni,
ugyanis a kinti fiúk nem tudják megmondani, hol az Állami Nyomda –
füllentettem, zavaromat és mérgemet leplezve.
Készségesen eligazítottak, és ki kellett lépnem az ajtón. Rosszat
sejtettem. A felső lépcsőfokon állva lenéztem a harsányan röhögő társaságra, és
pillanatnyi ötlettől vezérelve, királynői tartással, felemelt fejjel (ezek nem
éppen rám jellemzőek) egy hideg, megvető, köszönömöt bólintottam feléjük, majd
elindultam a kapott irányba.
Várjon kisasszony, megmutatom, jött utánam a
kérdezett, legkomolyabbnak látszó fiú. Mentem, szóra nem méltattam. Ő pedig
kísért és beszélt és esedezett bocsánatért, és könyörgött, ne haragudjak, had
kísérjen el, helyre hozva csúnya tettét, de hát akkor ott az olyan jó poén
volt. Meg van bocsátva, nem haragszom, felejtsük el, mondtam, és reménykedtem,
hogy megszabadulok tőle hamar, mert már láttam a keresett épületet. Széles a
járda, jöjjön, ha akar mondtam, de nem beszélgettem. Visszafelé már úgyis
Ákossal megyek a Keletibe. Gondoltam.
Az Állami Nyomda portáján érdeklődtem
ismerősöm után. Hideg zuhanyként érintettek a hallottak: Disszidált.
Kitámolyogtam az épületből. Értelmet nyert hallgatása. Elveszítettem egy jó
havert. Persze örültem is hogy neki már jó! Nagyon vegyes, nagyon kuszált
érzelmekkel botorkáltam a visszafelé úton, mikor is mellettem termett az
ismeretlen férfi és nagyon komolyan, nagyon kedvesen kérte, igyunk meg egy
kávét a Ruszvurmban és akkor elhiszi, hogy megbocsátottam neki.
Időm
volt, jobb egy híres kávéházban kávézni, mint a keleti várótermében várakozni
vonat-indulásig.
A kölcsönös bemutatkozás utáni beszélgetés
során kiderült, hogy kötelező társadalmi munkán voltak a várban. Műszaki
egyetemre jár, gépészmérnöknek tanul, a Tabánban lakik a szüleivel. Szó-szót
követett, levezettem neki a 2x2=5 bizonyítását, jókat nevettünk, aztán
cím-csere és indulás a keletibe. Nem engedte a kávémat kifizetni, ez
bosszantott.
II.
Néhány nap múlva levelet kaptam, amiben
megint bocsánatot kér és arról ír, szeretne velem levelezni, szeretne
megismerni. Ebben nem találtam kivetni valót, sok levelező-partnerem volt,
szerettem levelezni. Egyetlen feltételem, fogadja el a küldött könyvet,(Rouseau-Vallomások)
ezzel szeretném kifejezni köszönetemet a kávéért, és ha ezt elfogadja,
nyugodtan levelezhetünk.
Nem volt túl gyakori és túl izgalmas
levelezés. 1964 Kora tavasszal egyik péntek este távirat érkezett Tőle: Holnap
érkezem ugye nem baj? Tomboltam dühömben, hogy lehet valaki ilyen pofátlan,
tolakodó, közöltem Családommal, fogadják, ha akarják, én nem jövök haza a
faluból, ahol tanítottam. Nagynéném, aki pesti lány volt valamikor és, mint
évekkel később megtudtam nagy kerítőnő, addig dumált, győzködött, hogy nem
illik nem fogadni egy kedves vendéget, finom budai úri fiú, nem olyan bunkók,
mint a környezetemben élő vidékiek stb stb. Hittem, bedőltem a dumának, otthon
maradtam, megjött a vendég. Öltönyös, csinos 30 éves, (nekem öregecske)
fiatalember érkezett. Zavart a kézcsók, a kisasszony megszólítás, a gálánsság –
nem voltam ilyenekhez szokva,- tetszett kicsit, de geil is volt. Még este
elhatároztam, hogy másnap a reggeli vonattal elutazom a faluba, igaz, hogy csak
este lesz a klub-nap, ahol ügyelek.
Korán elbúcsúztam, mondván, hogy holnap már nem
találkozunk, mert nekem korán van vonatom a faluba, a pesti vonat pedig később, ellenkező irányba indul. Reggel, nagy
meglepetésemre jött velem, mondván, majd a pályaudvaron várja meg a
vonatát. Én beszálltam, ő is felszállt
még egy kézcsókot adni, aztán a vonat elindult, - szívem szerint lelöktem
volna-, de halál nyugival mondta, hogy vett jegyet, velem jön, megnézi az
iskolát, ahol tanítok, ugye nem baj?
Baj volt, nagy baj. Én ugyanis elhatároztam,
összekötöm a kellemest a hasznossal, hogy estig letudok néhány kötelező
család-látogatást. Valakinél
megebédelek, aztán este megyek a Klubba ügyelni.
A faluba érve be kellet ülnünk az üres
váróterembe és kiteríteni kártyáimat..
Meg kellett magyaráznom, hogy egy kis faluban
egy tanárnő, (akinek az úján karikagyűrű van), nem jelenhet meg egy idegen
férfival, csak a vőlegényével A karikagyűrű pedig Anyukámé volt és azért
hordtam, hogy a környezetemben lévő férfiak azt higgyék, menyasszony vagyok,
így tudok kitérni az udvarlásaik elől.
El kellett mondanom azt is, hogy elfoglaltságom csak este lesz, és a
napközbent valahol, valahogy el kell tölteni. Kértem, hogy egy következő vonattal
menjen el, csak késő délután volt a következő vonat.
Ki kellett valahogy másznom, a magam ásta
veremből, hát úgy döntöttem, megejtem a családlátogatásokat, Károlyt, mint a
vőlegényemet mutatom be, aki váratlanul jött meg, előtte persze le kellett
tegeződni, mert addig magázódtunk. Estére az egész falu tudta, hogy Nelly tanár
néni vőlegénye is itt van és mindenki kíváncsi volt rá.
A
Kultúrház zsúfolásig megtelt. Nem vallottam szégyent vele, jó megjelenésű,
hullámos fekete hajú, magas csinos öltönyös férfi volt. A kolléganők elaléltak
a kézcsókoktól, a férfiak egyszerűen érezhetően utálták, és kényszeredetten
kedvesek voltak. Amikor keringőt játszott a falusi zenekar, felkért táncolni.
Nem tudtam, nem is szerettem főleg nem keringőt táncolni, de úgy vezetett, hogy
még én is ügyesen mozogtam Izzott bennem a sértettség, fojtott düh. A kolléganőket, mindeniket megtáncoltatta, akik olvadtak a karjai közt és
irigyeltek engem. Fárasztó nap után
ültünk vonatra, én Szerencsen leszálltam, ő megköszönte a szép napot és tovább
ment Budapestre.
Meg akartam egy búcsú-levéllel sérteni, és
véget vetni ennek az el sem kezdődött kapcsolatnak, de nem írtam meg időben azt
a levelet….
Két hét múlva szüleivel érkezett és megkérte
a kezemet, lecseréltem Anyukám gyűrűjét az övére, és igyekeztem elfelejteni az
egész cirkuszt.
Nagyokos pesti nagynéném naponta győzködött,
ecsetelve a falusi tanítónő életét és a fővárosiét. Kollégáim, akik eddig
szerettek, kezdtek kibírhatatlanok lenni, megjegyzésekkel, elcsípett
félmondatokkal sértegettek. Szerettem volna menekülni abból a posványból. Néhány hét múlva, úgy március közepén
nagynénémmel fellátogattunk a pesti rokonokhoz, megnéztük Jocó unokaöcsémet és
mintegy véletlenül összefutottunk Karcsival is. Jött a mézes-madzag! Szeptembertől Pesten tanítani! Óriási dolog, hogy egy Isten háta mögötti
falvacskából a fővárosba kerülhet az ember! Egyetlen bökkenő volt: csak
bejelentett pesti lakással bíró lakosokat alkalmaztak a fővárosban, más nem is
pályázhatott.
1964
Április 5.-én. befejeztem a tanóráimat Bodrogkisfaludon, táskámban egy fekete
bársony újatlan testre simuló ruhával, egy körömcipővel felszálltam a vonatra
és néhány óra múlva az I. kerületi Tanács Házasságkötője összeadott minket.
Tanúink: férjem 2 sógora. Pali az egyik
sógor, a Tanácsnál dolgozott, és Ő intézte a soron
kívüli házasságkötést, kocsijával felvitt
minket a Citadellára, egy pohár itallal megünnepeltük a nagy eseményt, aztán
elvittek a Keletibe és reggel újra tanítottam a faluban, csak már Ruszin
Kornélia helyett, Kreischer Károlynéként írtam alá.
Megpályáztam néhány kerületben a
matematika-fizika oktatói állást, három kerületből kaptam igenlő választ (III,
VIII, VI.), válogathattam! A VI.
kerületi Karikás Frigyes általános iskolát választottam a Köröndön. Szemben
lakott, az akkor még élő Kodály Zoltán.
A következő másfél hónapról semmi emlékem
nincs. Családom készült a budai esküvőre, én ez idő alatt egyszer voltam a
férjeméknél látogatóban, egy éjszakát töltöttem náluk, este homlokomra kapott
jó éjt puszival. Másnap a Mátyás-templomban voltunk misén és gyónni kellett.
Mint később kiderült, a pap ismerőse volt és véleményt mondott utána rólam. 22
éves voltam, asszony és érintetlen. Nem is hiányzott az, amit nem ismertem, az
egész házasságot egy bulinak tartottam, szerelem, érzelmek nélkül. Május 16.-án
a tabáni templomban esküdtünk, népes rokoni, ismerősi gyülekezet a férjem
részéről és csak négyen voltak az én rokonságomból. . Akkor még azt hittem,
ezzel a lépésemmel kitárult a világ előttem, határ a csillagos ég,
szárnyalhatok!
Ma már tudom, hogy ezzel a lépésemmel
bezárult minden kapu, rab lettem, fogoly. A kötelességek, elvárások rabja, az
adott szó megtartása szentségének rabja, az Önmagam rabja.
A
pesti haverok közül Nagy Pista katona volt Kalocsán, nem mertem neki megírni,
jobb az ilyet majd személyesen elmondani.
Soós Sanyi sokáig nem hívott, én néhányszor
próbáltam beszélni Vele, de nem sikerült.
Egyik pénteken hívatott az igazgató,
telefonom van. Sanyi keresett. Szavai belém égtek akkor, ma is betűre pontosan
emlékszem rá. Li drágám jössz holnap? Várlak. Megyek Sándor, de ne gyere, mert
a férjem vár.. Lí. Ez nem méltó a mi kapcsolatunkhoz, mondd, hogy nem akarsz
most találkozni velem, és nem zavarlak. Másfél év múlva találkoztunk véletlenül
az utcán, télen egy buszmegállóban. Már házasok voltunk mindketten. Beültünk a
Különlegességi Cukrászdába, de már két idegen ként, és nem volt mit mondanunk
egymásnak. Sajnáltam, hogy vége lett ennek a barátságnak, reméltem,
összejárhatunk, a két család, de Sándor elutasító volt.
Ennyi a regényrészlet. Olvastam újra és újra,
míg csak tudtam elfátyolosodó szememmel, aztán kitört belőlem 50 év elfojtott
minden fájdalma. hangosan sírtam. Tehettem, egyedül voltam, csak a köröttem
levő tárgyak hallották. Nagy sokára elfáradtan elbóbiskoltam.
Álmomban kanadai képek leptek meg. Történetem
onnantól, hogy meghalt a Mama.
Ketten voltunk, Pesten laktunk a telepen,
pici kertes házban. Apu nem tért haza a háborúból. 1963-ban, Mama betegeskedni kezdett, erőtlen
lett, fogyott, hirtelen megöregedett, sokat volt betegállományban. Én, mint
aranyifjú éltem az életemet, mert Mama vásárolt, főzött, mosott, vasalt rám és
a pici kertünk is mindig a legszebben ápolt volt. Jó fiú voltam, segítgettem
is. Lí elvesztése után kezdődtek a problémák. Többet buliztam, már nem csak a
hétvégéken, hanem hét közben is eljártam iszogatni, társaság mindig akadt, a
csajok tapadtak rám. Csak olyanokat szedtem fel, akik nem lelkiztek, nem
filozofáltak, buták voltak, és romlottak. Mama kétségbeesve szólt néha, mikor
reggel fáradtan, borostásan, pia és más szagokkal telítve hazatértem, aztán
kicsit rendbe szedve magam, dolgozni mentem. A munkahelyen is problémáim
lettek, a barátaim eltávolodtak és alkalmi haverok vettek körül. Egyértelműen
csúsztam lefelé a lejtőn.
Mama egyszer leültetett maga mellé, akkor már
ágyban fekvő volt, megfogta a kezem és azt mondta, keresd meg azt a kislányt,
azt a vidéki tanítónőt, azt a furcsa nevűt, az való hozzád, kár volt elhagynod
őt. A Mama kétszer találkozott Lível, és egyszer beszélgettek is. Nem
mondhattam meg, hogy Ő hagyott el, férjhez ment, és én nem tudom felejteni őt, nem
tudok szabadulni a fájdalomtól.
Mama bátyja Kanadában élt. Leveleztek, Mama
minden velem kapcsolatos dologról beszámolt, és kérte Őt, hogy vigyázzon,
figyeljen rám. 2014 Karácsonya előtt Mama meghalt. Nagybátyám hazajött a
temetésre, hozta a megfelelő iratokat, és útlevelet kaptam Kanadába.
1965 januárjában elutaztunk és akkor még nem
sejtettem, hogy csak közel 50 év múlva jövök vissza. Nagybátyám …. élt, a kis településen
péksége, üzlete volt, ahol magyar feleségével és közel velem egykorú fiával élt, együtt csinálták az
üzletet. Tőlem, nagyon távol állt ez a szakma, hiszen finommechanikai műszerész
voltam. A városka, a táj, minden nagyon idegen volt, nem éreztem jól
magam. Gyorsan telt a hónap,
készülődtem volna haza, mikor is nagybátyám felajánlotta, maradjak náluk
végleg. Nekem akkor minden mindegy volt. Mama sírján kívül, semmihez, senkihez
sem kötődtem. Maradtam, hát. Életemet a család irányította.
Megismertettek az egyik szomszédos üzlet
eladó lányával. Korban hozzám illő, 20 év körüli kedves töltött-galambka volt
Dézike. Szülei franciák. Unokatestvérem meghívta őt, ha hétvégén elmentünk
valahova. Dézike szeretett táncolni és örült, hogy jómegjelenésü partnerrel
villoghat, igaz, hogy zárkózott, csendes a fiú, de ezt a nyelvi nehézségeknek
tudták be és elfogadtak így. Nem sejtették, hogy ez a viselkedést halott lelkem
okozza. Dézike 2 év múlva férjül vett,
és én hagytam ezt. Összecsiszolódtunk, sodródtam az árral. Később megszerettem
Dézikét, békés szép éveket éltünk együtt, nagyon jó feleségnek bizonyult, de
nem tudtam szerelmes lenni belé. A kapcsolatunkból egy fiú született, többet
nem akart, én pedig nem forszíroztam, én sem akartam. Hogyan csinálta,
nem érdekelt, de nem lett több terhessége, viszont mindvégig jó volt a testi
kapcsolatunk. Szerettem Őt, hűséges voltam hozzá, csak a szerelem érzése
hiányzott. Éjjel sokszor ébredtem izzadtan és kielégülten, de karjaim között az
álmaim asszonya nem Dézike volt, hanem Lí, akit pedig sohasem öleltem. Aztán ezek az eszeveszett éjjelek is elmúltak.
Öregedtünk. Dézikének és a fiamnak mindent megadtam, amit tudtam. Nyugalmat,
jólétet, szabadságot, bizalmat, szeretetet, csak egyet nem tudtam, a, lángoló
szerelemmel telt lelkemet. Persze Ő nem
is kívánta, hiszen nem tudta mi az. Neki én voltam a tökéletes, szerető férj,
és ez így volt jól. A fiamhoz, talán éppen halott lelkem miatt, nem tudtam
közel kerülni. Taníttattam, jó fiú volt, de nem lettünk barátok. talán azért is
ment el, a világ másik végére, Ausztráliába.
Ilyen gondolatok kavarogtak bennem
félálmomba. Magamhoz térve, levelet írtam Línek.
Lí
drága köszönöm írásaidat, nagyon boldoggá tettél. Örülök, hogy találkoztunk
újra. Szeretnék Veled sok időt tölteni, elhiheted. sajnos korom és egészségi
állapotom lekorlátozza az időt. Őszinte leszek Hozzád, mint voltam is mindig,
majdnem mindig, hiszen ott a Különlegességiben azt mondtam megnősültem, de az
nem volt igaz. Szóval jövő héten nem
megyek el az irodalmi estre, ahová hívtál. Nekem a találkozásunk olyan trauma
volt, komoly rosszullétet okozott. meg kell nyugodnom. Kérlek, küldj mailt,
sokat magadról, és ígérem, bepótoljuk az elmaradt beszélgetéseket. Milliónyi
szeretettel ölellek Sándor.
Elküldtem a levelet és megkönnyebbültem
kicsit. Álom nélküli mély alvás következett, és másnap el kezdtem írni ezt az
anyagot. Soha életemben nem írtam mást, csak rövid levelet, olvasni sem nagyon
olvastam, verseket pedig egyáltalán nem. Írásom egy öregember vallomása
életéről, egy rég volt szerelem hatására. Línek írtam, mert személyesen
elmondani nem tudtam, volna, nem volt merszem. Límek[N1]
írtam, de elküldöm a fiamnak is, hátha megért engem, és megbocsájtja, hogy nem
voltam olyan apa, amilyet szeretett volna.
Lítől másnap jött a válaszlevél. Sanyikám, én már hozzászoktam ahhoz, hogy a
talált drága-kincseket elveszítem.
Hiányuk fájdalmán túl tudom tenni magam. Nagyon kemény iskolát jártam,
talpon maradtam és nemesedett lelkem, mint az acél. őszintén sajnálom, hogy
kellemetlenséget okozott ez a találkozás, és természetesen úgy lesz a
továbbiban, ahogy akarod. ha nem akarsz látni, nem találkozunk többé, de tudd,
nekem az a barát vagy, aki voltál ötven valahány éve.
Őszinte volt ez a levél, igazi Lí lelkületű. Sértődésmentes,
fájdalommentes, nem beletörődő, hanem megértő.
Három nap alatt készültem el ezzel az
írásommal, és ma elküldtem.
Lí
Drága! Kérlek, olvasd el!
A MAGÁNY ELLEN (2013)
(levél részlet)
Kedves
Bandi!
Amikor a
magányról beszélünk, bevillannak az irodalmi körök állandó alakjai, már-már figurái, és megint
felvetődnek a miértek?. Kik ezek
az emberek, miért e fárasztónak tűnő mindenhol-megjelenés? Na és a produktumaik???
Bár tudjuk, hogy gyengécskék alkotásaink, de alkotások!.
Sikerélményt jelentenek, örömérzetet, feltöltődést, és amikor ez
nincs, akkor elhatalmasodik a hiányérzet, ráborul az emberre a magány
ólomsúlyú burka. Hogy ez milyen, elmondani nem érdemes, mert aki nem élte még,
az úgy sem tudja megérteni, elképzelni,
aki éli az meg úgy is tudja. Te azon szerencsések közé tartozol,
aki nem tudja, mert felépített rended
szerint elmerülsz könyveid világában, de az emberek többsége nem tanulta
meg az olvasás művészetét, olyan szeretetét, amit Te csinálsz, élsz. A
könyv, az olvasás nem társ a magányban, nem szünteti az egyedüllét
dermesztését, esetleg egy fajta akut gyógymód, ami hosszú
távon nem pótolja azt, hogy odafigyelnek, hogy foglalkoznak az emberrel,
hogy éreztetik, szükség van rá, hogy igénylik a sok év alatt felgyűlt,
kristályosodott tudást, bölcsességet. Míg fiatal az ember, addig ilyetén
igényeit kielégíti új kapcsolatok teremtésével, virágról virágra szálldos, de
mikor megöregedett, mikor eltávoztak (így-vagy úgy) a család, barátok
ismerősök, akkor gyilkos az egyedüllét magánya. Én kötelességemnek érzem,
hogy aki megtisztel bizalmával, és rám
van szüksége, tőlem vár valamiféle segítséget, annak én, szerény
lehetőségeimhez képest, megadjam azt. Beszélgetek Vele.
Ezekért a
tetteimért jó sorsom mindig valami értékessel kompenzál. Ilyen kompenzációként
éllek most meg Téged.
SZERETET-SZÜLETÉSE (2013)
(részlet)
Kedves Bandi!
Egy régi, megélt csodálatos élményről írok most Neked.
Egy régi, megélt csodálatos élményről írok most Neked.
Valamikor 2010-ben, a Khéli vendéglőben tartott Krúdy
összejövetelen, fiatal írónő
könyvbemutatóján vettem részt. Az írónő kedvessége,
légiessége, bája és előadott verseinek éteri
finomsága megfogott. Ebben az euforikus hangulatban, az asztal
túloldalán velem szemben ülő ismeretlen fiatalember rezzenéstelen arcát figyeltem. Láttam elmerülését a lányban, láttam, valami kifejezhetetlent,
leírhatatlant, s egyszer csak éreztem az érzelmeit, kapacitálni tudtam az áradó érzelmeket.
Beborított, valami nagyon nemes, nagyon emberi, nagyon mély, nagyon fennkölt
érzés, a szerelem, szeretet, megnyugvás, kapaszkodás, vágy érzelem-ötvözete,
éteri költészet háttérrel.
Ezt a két embert akkor, ott megszerettem
ismeretlenül. Meg kell ismernem Őket, úgy éreztem.
A fiatalemberrel a kapcsolatfelvétel egyszerű
volt. Fotóztam az esten, felajánlottam, elküldöm a képeket, csak e-mail címet kérek. Megkaptam. Néhány, e-mail váltás után úgy
éreztem, régi barátság köt össze.
A
törékeny, mosolygós költőnővel egy év után találkoztam újra. Ez az első
beszélgetésünk olyan volt, mint régi
barátnők találkozása sok év után.
Ma, közös estjükön, katartikus élményt
éltem általuk. Katalin verseinek könnyed eleganciájával, érzelem-teltségével,
éteri magasságokba emelt. János fájdalom hátterű érzelem-mélysége, a kusza-rend
labirintus szintén átjött, és megkönnyeztetett.
E kettőst kiegészítette egy tüneményes, 19 éves hölgy, aki kislány volt,
bájosan szerény, nem mint a mai tizenévesek. 50 év előtti magamat láttam,
éreztem benne. Ők hárman, olyan
szeretet-egyveleget küldtek egymásnak a háttér gitárzenével, hogy didergetett a
gyönyör, és ezt az érzelem-özönt
árasztották felénk, megéltem. Úgy nevezném, hogy szeretet-születést éltünk,
küldtünk egymásnak kölcsönösen. Feltöltődtem tőlük, és turbózott intenzitással
sugároztam vissza nekik. Ez a kölcsönös szeretetáramlás a legcsodálatosabb
kapcsolat, idegen emberek között.
MEGADATOTT, …DE
MINEK? (2012)
Gondolatok X. sikeres könyvbemutatója után .(részlet)
Kedves Bandi!
Kedves Bandi!
Az
adrenalin-szint magas a siker örömérzete, a gratulációk lebegtetik az embert.
MEGADATOTT! Minden gyönyörű!
A jól sikerült
bemutatkozás után, annak koronázásaként, dukál egy vacsora, beszélgetés baráti
társasággal, vagy a kedvessel egy meghitt este. Ábránd! Nincs társaság, nincs
társ, nincs Kedves, senki sincs. A hallgatóság szétszéledt.. Az ember
kétségekkel telve indul haza, egyedül. Hosszú úton, az örömérzés fájdalommá
dermed. Hideg lakás vár, magány, esetleg a kedvenc állatka, azt öleled, az ad
meleget, ő nem érdekből van veled. Hiszed! Pedig dehogynem! Csakhogy ő hálás
azért, mert eteted, mert gondozod, mert szereted.
Mikor felszáradtak könnyeid, melyekkel magad sirattad,
elgondolkodsz, vajon, akik hallgattak, hogyan gondolnak rád? Ki vitt magában
belőled lényeget?
Mennyire érdekek a kapcsolatok, mennyire igazak a
gratulációk, az ölelések, a szép szavak?
Volt egy pillanat! Mikor vállamra tette kezét s én is
átöleltem. Csak egy pillanat volt, de benne élt egész nyílni nem tudó kagyló
életünk, és ez talán, már így marad, örökre.
Alkotsz, dolgozol, agyadra gondok mázsás súlyát
kényszeríted, s mikor vágyott sikerecske sugara ér, csak pillanatnyi az
örömérzet. Mire hazaérsz, már fáj, jobban fáj, mintha nem lett volna. Mert fáj
a magányod. Ilyenkor még jobban fáj.
A sebzett gyerek-lélek sosem gyógyul be, csak elrejtjük, évek
burkaiba pólyálgatjuk. Egy ideig hisszük
azt, hogy beforrt, eltűnt a heg is, de minden újabb érintés, csak növeli a
sebet. Már szégyellve rejtjük mélyre, de felszínre kerül újra és újra. Hozott
múltunk, belénk ivódott, fájó élményeitől megszabadulni sohasem tudunk.
Végigkísér életutunkon.
A SÉTÁRÓL, ÉVSZAKOKRÓL
(levél részlet)
(levél részlet)
Kedves Bandi!
Szeretek
sétálni. Németországban, ha az unokáimnál vagyok, minden délután, télen-nyáron,
esőben, hóban, kötelező 1 órát sétálnom. Régebben a gyerekekkel, ma már inkább
egyedül barangolok a csodálatos vidéken. A horizont 180 fokos, úgy borul rám az
égbolt, mint valami védő kupola.
Szeretem nézni télen, felhőtlen kék égen, a
lombtalan fák sziluettjeit. Sokat fotózom is.
A végtelen hómezőn a vakond túrások, mint óriás fekete pöttyök egy fehér ruhán.
Erdőszélen a zöldülő talaj mint díszes öv, vagy mintás szegély.
Szeretem
hallgatni, az olvadó hólé csörgedezését hártya jég alatt, ritmusa, zeneisége
van. (Az ezer alakban c. írásomban ezeket örökítettem meg.) Mire elérem az
erdőt, már csordultig vagyok az átélt gyönyörűséggel.
Hosszan
tudom elnézni, vágott fatörzsön a moha-párnát mikor spóra virágait ég felé tárja a napsütésben, vagy barnál hótakarót várva. Egy odú látványa izgatóan
gondolkodtató, és fenséges látvány az erdő lehelete, amint tovalebeg a szélső
fasor előtt, suhan, úszik, oszlik (egyik sem jó kifejezés rá, és mindegyik igaz) áttetsző, füstszerű, ködszerű,
elegánsan libben, mint egy estélyi ruha uszálya.
Az
erdő sziklái, a vízmosások, az áthidaló, kidőlt fák, mint szép ívű hidak, ez a formagazdagság lenyűgöz még esős, szürke
időben is, hát ha meg színekkel, fényekkel párosul!! Megkapó az álló, halott fák
látványa, főleg sűrű fenyőerdőben.( Mert a fák állva halnak meg). Mindezek
élménnyel töltenek el, azonosulok velük, inspirálnak, beleolvadok a látottakba,
színes, ezer-érzetű orgazmust élek meg, s ugyanezt érzem a kertem virágai között.
Tavasz,
a virágzás, a hódítás, a kitárulkozás, a megnyílás, a befogadás bujaságát
jelenti. Az élőlények (madarak, bogarak, pillangók, stb) felfokozott mozgása,
zsongása, csicsergése, bizsergető hang-orgia.
Nyár, a jóllakottság, teltség állapota. (nem
szeretem a nyarat!)
Az
ősz egy fajta elszakadás, felszabadulás, elégedettségi állapot, és az
utánozhatatlan háttérszínekkel a búcsúzó levelek zenélő zizzenésével fájdalmas
gyönyörű zsongás, nem is zsongás, zizzenésből komponált szimfónia. Az őszi
viharok, mint Titánok harca, tombolás, fenséges erőfitogtatás.
A Tél megnyugvás, pihenés, elmélkedés, a
fájdalmak, sebek hegedése, a meditáció, az önértékelés ideje. A melegedés, a
végtelenbe alvás érzetének állapota. Talán a hótakaró éteri anyaga, finomsága
adja ezt az érzetet.
Aztán
csoda még az éji égbolt. Beleolvadás,
elmerülés a végtelenben. Az ember atomi részecskékre hullva semmisül, hogy a
nagy egésszel egyesülhessen. Ez is egyfajta orgazmus, én így nevezem. Ezeket át
kell élni, nem lehet megfelelően szavakban kifejezni. A kimondott szó zavarón
zörög, a leírt, folttá olvad szét a papíron. Ide jutottam a sétával.
Márait
ajánlod, de én most Udvarhelyit olvasok. Ő nagyszerűen adja át szerzett
tudását, ismeretanyagát, bölcsességét olvasmányaiból, élettapasztalataiból.
Oktat, magyaráz, ráirányít, rávezet, figyelni kell a mondanivalójára, ha
befejeztem, jöhet Márai!
20 éves a POLY-ART
Öt éve kerültem az érdi IRKA Irodalmi
Körbe és ismerkedtem meg a Poly-Art Alapítvány kurátorával: Somfay Istvánnal.
Az alapítványról, alapításáról,
munkásságáról interneten találtam leírásokat, majd személyesen is részese lehettem
a színvonalas Kiállításoknak, Pódium Esteknek, Antológiáknak.
Az alapítvány jelenleg két művészeti ág
lelkes közösségét öleli fel.
Az Irodalmi részleg, mint Érdi IRKA Kör, a
képzőművészeti rész pedig Képzőművészek Érdi Közössége (KÉK) címszó alatt
szerepel.
Vajon dr. Tállai Katalin, az Alapítvány
létrehozója 20 évvel ezelőtt, gondolta volna, hogy ilyen hosszú életű lesz
elképzelése?
És kinek köszönhető mindez?
Somfay tanár úrnak, aki 1998-ban átvette a stafétabotot és azóta is
töretlenül viszi, egyre emelve a színvonalat.
Köszönet érte mindazon amatőrök nevében
is, akiknek lehetőséget adott, hogy alkotásaikat bemutathassák, akár
kiállítások, akár
Poly-Art zsebkönyvek, vagy Antológiákban való
megjelenésben.
E szép évforduló alkalmából azt kívánom,
tanár úrnak és segítőinek, továbbra is legyen erejük és anyagi hátterük ahhoz,
hogy megvalósuljanak elképzeléseik.
Szeretnénk még sokáig élvezni a
színvonalas Könyv-bemutatókat, gyönyörködni a Kiállítások változatos
alkotásaiban, és olvasni, a Zsebkönyveket, Antológiákat.
ELMÉLKEDÉSEK AZ ALKOTÁS FOLYAMATÁRÓL
(levél részlet)
Kedves Bandi!
Amikor
olvasok, hallgatok vagy nézek egy alkotást, művet, a magjelenülő kép mögött, háttérként, felsejlik , majd alakot ölt az alkotó lelki kontúrja, és mindig
kérdések gyűrűznek: mitől, miért, minek?
A végső konklúzió: szinte minden ember
életében eljön az idő, mikor valami hatására pattan a burok, reped a kagylóhéj
és kitüremkedik, majd kifolyik és formát ölt,
a sok év alatt élt hatások felgyülemlett és letisztult sűrítménye. Idősödve,
egyre repedezik a ránk kövült múlt, s ahogy megszabadulunk a szorító, szúró
szilánkoktól, egyre könnyebbek, tisztábbak, nemesebbek leszünk, előtűnik
eredendő, érzékeny, makulátlan lényünk, de már a spirális más szintjén vagyunk,(ahova nem ér fel mocskolódás, piszok),
mint voltunk fiatalon. Szerintem, ez a
tisztulási folyamat, az alkotás folyamata, ki-ki tehetsége szerint más-más
területen, jobb-rosszabb művé ötvözi a benne felgyülemletteket és a rárakódottakat.
Az
alkotás tehát, egy fajta tisztulás, végeredménye az egészséges exibicionizmus. Azok az emberek,
akik nem képesek erre a változásra, nemesedésre, még nem érettek,
és nem képesek alkotni.
A
folyamat, születésünktől halálunkig vajúdik. Elégedetlenek vagyunk. Keresünk,
kutatunk, próbálkozunk, hisszük, hogy megtaláltuk az utat, a formát, (de tudjuk,
hogy még nem,!) és keresünk tovább. Menekülni akarunk előle, nem sikerül, újra
nekilódulunk! Súlyozzuk magunkat,
viszonyítunk, akarunk …. Múlnak az évek, telik a kiszabott idő, és mikor
lelkünk megszabadul a béklyózó salaktól, már
képesek vagyunk átlényegülni azzá, amiben gyönyörködünk, és már
mindenben tudunk gyönyörködni, mindenben meglátjuk az értéket, a szépet,
mindent meg tudunk érteni, a gyűlölet, harag, irigység fogalmai, érzetei lassan
elhagynak minket, elmaradoznak ismeretlenek lesznek számunkra.
A
szelíd alázat állapotában nincstelenül, de lélek-gazdagon boldogok vagyunk.
Ekkor,
kezdünk magunkból árasztani, valamilyen formában : festeni, írni, előadni,
stb.
Ezeket
hoztad ki belőlem írásaiddal.
A NÁRCIZMUS
ÉS KREATIVITÁSRÓL
(megjelent a KLÁRIS újságban 2013)
..Nárcisszus
amikor megpillantja tükörképét a vízben,
beleszeret, nem tudja levenni róla a szemét, megállítja saját életfolyamait,
meghal, a vízbe vész, virág nő helyén, a nárcisz…
NÁRCIZMUS. Freud volt, aki a pszihoanalitikában a nárcizmus
szót először alkalmazta az önszeretésre , de azóta sokat változott a
szó értelme. Ahogy nőtt a narcisztikus személyek száma, úgy bővültek a
vizsgálódási területek, keletkeztek az elméletek, egyre többen foglalkoztak a
témával.
OSCAR WILDE, 1890 évi
Narcisztikus személyiségrajzában - Dorian Gray arcképe -, még ilyen egyszerű: „nem képes empatikusan ráhangolódni a
másik problémáira, kapcsolatait saját
igényei szerint használja. Szélsőséges én-központúsággal , irigységgel találkozunk.
Veszélyes személyiség.”
JÁDI FERENC már így fogalmaz:” Narcisztikus
korban élünk, ma a morál személyiséget megmásító hatása sokkal nagyobb, mint
korábban volt. Ennek a narcisztikus világnak az egyik uralkodó divatja az önmegmásítás.”
DR. BOKOR LÁSZLÓ szerint „A Nárcizmus korunk jellemző jelensége. Alapvetően nem betegséget, hanem egy
jellegzetes személyiségszerkezetet kell értenünk alatta, mely akkor kap
betegségértéket, ha az egyén saját, illetve környezete életvezetésében súlyos
problémákat okoz. A reális önértékelés hiánya ugyanis még túlzottan pozitív
énkép esetében sem irigylésre méltó állapot, hanem rengeteg szorongás,
konfliktus és válság forrása”.
A narcisztikus személyiségnek egyetlen természetes
ellensége van: A valóság.
HEINZ KOHUT, gondolata
meglepő. „ A nárcizmus nem azt jelenti, hogy az ilyen ember önmagát
szereti. Ellenkezőleg, éppen hogy képtelen reálisan becsülni magát. A
narcisztikus attitűdök nem alapvetően beteges vagy rosszindulatú jelenségek, hanem a
gyermeki lelki fejlődés szükségszerű és kikerülhetetlen lépcsőfokai.
Nárcizmusunk normális fejlődése pedig nemcsak az érett, reális önbecsülés és
értékkövetés képességét alapozza meg, de közvetlenül kapcsolatban áll olyan
nagyra becsült emberi tulajdonságok kibontakozásával is, mint az
empátia,
a kreativitás, a bölcsesség és a humor”
RONNIE
SOLAN szerint: ”Az
egészséges nárcizmus egy érzelmi immunrendszer,
mely az egyén lelki egyensúlyáért felel az idegen behatások ártalmaival szemben
.
A jó
intellektusú narcisztikus személyek saját területükön igen kreatívnak
tűnhetnek. Vezető beosztásban, a tudomány, a művészetek területén egyaránt.
Sokszor azonban felületesek, munkájuk elkapkodott és a mélység hiányáról
árulkodik”
LOU SALOMÉ a nárcizmusról: Szembefordulva a freudi értelmezéssel, az
alkotást tartja az egyetlen
kiútnak, amiben a személy ki
tudja élni nárcizmusát.” A nárcizmus tehát egyszerre kiinduló- és végpont, az élet foglalata, szimbolikus őságya,
mintegy természeti mennyországa az élettörekvéseknek Az egészséges, sértetlen
nárcizmusban a kreativitásban a vágy
beteljesítésén keresztül megtörténik
magától a cél, hogy személyiségünk mélyrétege egyesüljön a teljességgel,
mivel ezekkel az impulzusokkal csak a kreativitás tud kapcsolatba kerülni”
JACQUES LE RIDER kiemelte,
hogy” Salomé szerint a nárcizmus kreatív viszonyt létesít ember és tárgy valamint
tárgy és a realitás között. Nárcisszus tükörképe a szenvedés és halál
története, és az önmegismerésé is. A
fájdalom árán ismeri meg magát. Hiszen a jóslat így hangzott eredetileg:
Nárcisszus akkor lesz hosszú életű, ha nem ismeri meg önmagát”.
(„Talán
az emberi lények is hosszú életűek lennének, ha ’örökre a tudattalanban’
maradnának? Tudjuk, hogy amint a tudat létrejön, beindul vele az önreflexió, a
visszafelé ható idő és a destrukciós halál ösztön is.”)
PINTÉR
FERENC: „ A nárcizmus, patológiássá
fajult állapota a narcisztikus személyiségzavar, mely jellegzetes formában nyilvánul meg. A személyiségek
látszólag "teljesen normálisak", a társadalomba sikeresen
beilleszkedő emberek, nemritkán
tehetség vagy valamilyen kivételes képesség birtokosai. Az
hogy az illető túlzottan szereti önmagát, saját személyének irreális
fontosságot és presztízst tulajdonít, helyzetét, problémáit és tetteit
indokolatlanul különlegesnek, kivételesnek látja, és a legtapintatosabban
kifejezett ellenvéleményre is a sértett nagyság fájdalmas gőgjével reagál, inkább
csak a felszín. A normalitás és a kóros magatartás között nehéz egyértelmű
határvonalat húzni.
Jelen társadalmunk, melegágya az ilyen emberi beállítódásnak
Közhely,
hogy a korszerű életvitel, a személytelen kommunikáció térhódításával, a minden
téren érvényesülő igen erős versennyel, a valódi - családi, vallási vagy egyéb
- kisközösségek széthullásával jócskán megerősödik a narcizmus patológiássá
fajulása.”
„A nárcizmus mint jelenség, nemcsak az egyén, hanem a csoport szintjén
is teret nyerhet. Közösségi lecsapódásai: a rasszizmus, a szexizmus, a nacionalizmus, de tágabban akár valamely
vallási vagy politikai csoporthoz való sajátos odatartozás is”
A KREATIVITÁSRÓL.
A kreativitás (alkotókészség) definíciója: a személyiségtulajdonságok, gondolati- és
gyakorlati-cselekvéses képességek sajátos összerendezettsége a személyiségen belül, ami
lehetővé tesz valamilyen szintű alkotást, és még a viselkedésben is megnyilvánul.
MUFICS
ISTVÁN : „A kreativitásnak annyiféle meghatározása létezik ahány szerző
foglalkozott már a témával. A mai köznyelvben azt gondolják kreatív embernek,
aki valamilyen különleges, extrém dolgot alkot, s legtöbbször ezeket a
tulajdonságokat a szobrászoknak, festőknek, zenészeknek tulajdonítják.
Annyiféle kreativitás van, ahány féle emberi tevékenység, és olyan sok
szempontból vizsgálható, ahány féle szempontja van az emberi természetnek
(fizikai, pszichés, intellektuális, szociális, érzelmi stb.
A
kreativitás minden életkorban és minden kultúrában jelen van.”
VIGOTSZKIJ így ír: Alkotás
nemcsak ott van jelen, ahol az ember nagy történelmi jelentőségű műveket teremt, hanem
mindenütt, ahol az ember elképzel, kombinál, változtat, valami újat teremt,
bármilyen szegényesnek is tűnjék az a zsenik alkotásához képest.
Az alkotó megnyilvánulásnak lényegi
jellemzője az, hogy a társadalom irányába hat.
A kreatív ember általában jobban
észreveszi a problémákat, s megkísérli megoldani azokat.
Ez a
szokványossal, a rutinnal ellentétes dolog, ellentétes tevékenység, és így
előfordul, hogy szembekerül kényelmesebb környezetével”
A
kreatív személyt erős belső késztetés indítja arra, hogy a személyiségét
kreatívan kibontakoztassa.”
BARRON
vizsgálati eredményei szerint :” A kreatív személyeket magas fokú tudásvágy, kíváncsiság, megismerési késztetés, valamint nagyfokú autonómia, magas én-erő, önbizalom jellemez.. Széles körű érdeklődés,
fogékonyság, absztrakt gondolkodás, intellektuális aktivitás a sajátjuk. Az interperszonális kapcsolatokban
tárgyilagosak, nonkonformisták”
GUILFORD, J.P. A kreatív személy tulajdonságait elsősorban az
intellektuális képességekkel hozza összefüggésbe. „A kreatív attitűd egyik fő jellemzője a
megszokottól való elszakadás igénye, a változásra, az újszerűségre való
törekvés. Alapvető motívumuk pedig a kutató-kísérletező hajlam. A normák, szabályok, konvenciók a kommunikáció lehetőségeit, a
megismerést és reagálást szabályozzák, sőt, korlátozzák”
JOY PAUL GUILFORD: Kreativitáshoz ,az intellektus természetét a szerteágazó képességek leírásával
jellemezte, melyek a következők:
- Könnyedség (A szellemi termékenység könnyedsége, gyorsasága, mennyisége)
- Rugalmasság ( A szellemi mozgékonyság képessége ez, a változó igényekhez való
- Eredetiség:
(A váratlan, a szokatlan,
újszerű kedvelése. Szellemesség, találó
jelleg,
ritkaság, asszociációs távolság a
mutatói.)
- Újrafogalmazás (A szellemi struktúrák átszervezése, átértelmezése, átértékelése,
átalakítása, vagy legalább
felülvizsgálata.)
- Problémaérzékenység (A probléma észrevevése, megértése, megoldás-igénye,
vállalása)
- Kidolgozottság
HOGYAN FÜGG ÖSSZE
AZ EGÉSZSÉGES EGYÉNI NÁRCIZMUS
ÉS A KREATIVITÁS?