Ezer alakban



Tartalomjegyzék:
Ezer alakban
Állomások
Gyökértelen vagyok
Kötődés nélkül 
Párkák
Rossz időben
Visszanézve
  
EZER ALAKBAN (2010)


Mottó": Az ember hasonlatossá válik ahhoz,
Amiben gyönyörködik" (Platón)

Virág leszek, amikor nyiladozó
virágaimat pajkos szél lengeti.
Érzem, tart a föld, gyökerem nem enged!
Csak szirmaimat küldhetem tova,
s vágyakozva nézhetek az égre,
várva az éltető esőt, Napot.
Öröm-bánat lelkemben együtt él,
tőlük soha nem szabadulhatok.

Madár leszek, mikor madárdal tölti
köröttem az étert. Vele könnyedén
repülök magasba, együtt dalolunk.
Tudom, madárhangok mit jelenetnek,
s lelkemben is dallamok ébrednek
lesz új szerelem és éled ifjúság,
mintha csak szépség, lenne a világ.
Ez időre meghal a valóág.

Felhő leszek, ha az eget kémlelem.
Repülök vele, csábít a végtelen.
Örömöm, hogy enyém lett a kékség,
a játszi napsugár és félelmem,
hogy lehullok egyszer dideregve,
esőcseppként, vagy már, mint hópihe.
Romboló jégtömbbé dermedve talán?
Jaj, nem repülhetek már sohase!

Napsugár vagyok, mikor azt nézem,
a fenséges napkorong hogy ragyog!
Fénnyel borítok minden kis zugot,
hegytetőt, völgyet, fákat, embereket,
ám lelkemben ott él a félelem:
gyilkolhat fékezhetetlen melegem,
lángba boríthatom az egész bolygót,
elpusztíthatok minden életet!

Csillag vagyok, mikor az éji égen
felragyognak a csábítón szikrázó,
távolban didergő, hazug csillagok.
Tudom, szépségük csalóka fényjáték.
Közelségük képzelt, mégis örülök.
Hunyt szemmel meta-galaxisokban
száguld velem merész képzeletem,
rég elhagyva már az Orion-ködöt.

Tiltó falakba ott nem ütközöm.
Ám, lelkemben szépség örömén túl
elődereng a jeges félelem.
Bolyongok galaxisommal egyedül,
fagyott -fájdalmasan, sziporkázva.
Utam magányos, dermesztő végtelen.
Fehér-törpeként magamba roskadva,
vagy mint Vörös óriás lesz végzetem?

Mikor a köveken bukdácsoló
patakocska vizében gyönyörködöm,
az árnyat adó, lombos fák alatt,
akkor hűs patak-vízzé változom.
Pajkos-pancsikolva lógó ágakat.
Lényem ott csörgedez a kavicsokon.
Habtáncot járva, vidáman csobog,
kacéran csillanva a napsugárban.

Majd folyó leszek a Kárpátok alatt.
Ringatok hátamon csónakokat,
cipelek hajót, elérem a tengert.
Máskor hullámim gát-törve rohannak!
Vágyom szétterülni virágos mezőn,
közben alakulva bármi lehetek:
felhő az égen, harmatcsepp fűszálon,
dér-lepel késő-ősz reggelen, zúzmara
rőt ágakon csillogva ezer alakban.

Lehetek langyos eső és vad vihar!
Csókolhat napsugár, hasíthat villám.
Bolyongok végletek között, míg aztán,
megszokott medrembe visszaköltözöm,
és folydogálok még századokon át,
kalandokat élni, ezernyi csodát.
Alkonykor itatni szomjas őzeket,
ősszel ringatni, hullt színes levelet.

Mennyit láttam már! Mennyit éltem meg!
Mennyi bennem a szépség és a jó,
de mennyi az ártó, a félnivaló!
Pedig nem akarok rosszat senkinek,
csak áradok, ha hajtanak elemek.
Rombolok, mikor felgyűl haragom,
és védő medremet már elhagyom.
Emberek! Bocsássátok ezt meg nekem!
Mert nem tudatos, nem szándékkal teszem.

Lélek-testtel pihensz meg ágyamon.
Színes szirmok lettek a fogalmak:
szeretet, szépség, erő, akarat.
Gyönyörködöm. Az leszek, mit látok,
szépség, akarat, áradó szeretet.
Örömöm végtelen, egy lettem Veled,
de már lopózik bénító félelem.
Valóság pallosa lebeg felettem.

Feleszmélek, és nem álmodott Te,
hanem már súlyos, önmagam leszek.
Félek megint. Nézek szét. Keresek.
Kell gyönyörködni valami szépben,
hogy az lehessek, ami nem vagyok,
csak szeretnék lenni:madár virágok,
felhők, napsugár, vizek, csillagok
mikkel együtt, tökéletest alkotok.

Álmomban óriás színes foltot látok,
benne gyönyörködöm, beleolvadok.
Elgondolkodom a látottakon.
Az ecsetvonások Te vagy. Élnek. Tudom.
Átalakulok én is színes foltokká,
s ahogy összefolyva áradunk szét,
sugárzó szeretettel töltődik fel
köröttünk a végtelent mindenség.

Nincs csoda semmi más, csak ez! Ébredek.
Fekete lyuk felé száguld velem
a gyarló jelen, a józan értelem.
Zuhanok súlyosan. Egy leszek vele.
Múlásommal mindent semmisítek!
Az éltető fény is meghal benne.
Vízió. A képek peregnek egyre,
mintha végzetem lenne filmesítve.
 

ÁLLOMÁSOK (2011)

Rég elhagytam az utolsó állomást.
Füstje is már-már eloszlik mögöttem.
Szépségeit emlékek hűs ködébe
olvasztottam. Marad, mint egy látomás.

Robogok már újabb állomás felé,
látom is távolból pisla fényeit.
Újra érzem  a permanens remegést.
Új csodáról fantáziálok megint!

Kíváncsi vagyok, vajon ott mit találok?
Mennyit időzhetem, mikor megyek tovább?
Vajon lesznek utamon még állomások?
Megállok-e  majd ott, vagy robogok csak át?
Nem tudom, meddig tart még ez az utazás?!

GYÖKÉRTELEN VAGYOK (2009)

Mint sivatag árva ördögszekerét,
úgy fúj mindig tova a sors szele.
Hatvanhét éve repülök már vele.

Kárpátok lábától indultam el.
Ungváron láttam meg a kék eget.
Szerencsen tizennyolc évet éltem,
de nem eresztettem mély gyökeret.
Újra felkapott....Budára röpített.
Harmincöt évig próbáltam kötődni,
abban a betonban nem lehetett.
Nyugdíjasként  tovább vitt Érdre.
Ott kerestem új gyökérhelyet.
Rossz volt a föld, talajom nem lett.
Sorsom Stuttgart mellett száguld velem,
s ha tovább vinne, át a tengeren,
mennék vele, gyökértelen vagyok.
Világpolgár gyökértelensége ez.
A világpolgár hontalansága ez.

Mi  a haza, hol az otthon, a gyökerek?
Az anyanyelv szó  mit is jelent?
Aki messze-távolba szakadva,
mindig sóvárog bázisára,
ahol ott hagyta lelke  felét,
annak az otthon, az haza,
vágyik ott befejezni éltét.

De aki elaprózva, mindenütt maradt,
hagyott kicsit magából, ki hányódik,
s nem tud megtapadni, sem visszatérni,
annak nincs haza, nincsen bázisa.

Bárhol vagyok, lehet jó, rossz egyaránt.
Ahogyan éppen akarom.
Szertehagyott élet-részeimet
összeszedni már nem tudom.

Őseim csontjai is széjjel a világban.
Őket is görgette messze a sors szele.
Vérem, mi sváb, lengyel, ruszin, magyar
s ki tudja még, milyen vér elegye,
bárhová vitt, megálltam  helyemet,
de sehol nem eresztettem gyökeret.

Szabad vagyok, nyelvileg magyar.
Van hazám, házam és nevem,
de fúj a sors szele, és mindenütt
a gyökérhelyemet keresem.
Hiába minden, meg már nem lelem.

Kell biztos pont, ahol van bázisod.
Ahol az ősök csontja porlad.
Ahol szeretnél nyugodni majd,
ha földi utad járását letudtad.

Világpolgárság szabadsága fojtogat.
Tudod, már sehol sem lesz otthonod.
Nem nyugodhatsz vágyott hazai földben.
Hamuként szél repít a fellegekbe.
Vízpermet mos egy csatornába vissza.
Néha talán még barátok emlegetnek.
Emlékedet az idő hamar elissza.
Te pedig örök energiának olvadsz,
keringsz már a sötét végtelenben.
Időd lejárt, földi utad  véget ért.
Semmisült az árva ördögszekér.

KÖTŐDÉS NÉLKÜL (2011)

Utak, miken naponta jártam, idegenek.
A ház, hol éveket életem, idegen.
Nem sajdul már fájdalom vagy öröm-érzet.
Amikor arra megyek, idegennek néznek,
mintha semmi sem történt volna  ott velem,
oly semleges, oly érdektelen, értéktelen.
Lassan így ölel körül minden, mindenki.
Kötődés nélkül vagyok, és már nem bánt semmi.

PÁRKÁK (1973)

Párkák, hogy kuszáltátok sors-fonalam!
Én pedig akartam kibogozni!
Helyre tenni a kusza szálakat.
Meghatározni saját utam,
melyet járva csillagokig érek,
ostromolva a véges végtelent!
Sokasítani alkotó magam,
évezredekig újulva, újra.
Párkák, hogy nevethettek most rajtam!
Mint szárny-szegetten vergődő madár
ég-világából avarba hullva,
mint tenger hala, pocsolyába érve,
mint botladozó, sebtől vérző vad,
melynek kétséges további léte,
s egyetlen célja a túlélés,
úgy vergődöm,  porban araszolva...
Gyűlölt, unatkozó, gonosz párkák,
vágjátok már el sors-fonalam szálát!
  
ROSSZ IDŐBEN…(2009)

Rossz időben voltam rossz helyen!
A Földre jöttem, más égitest helyett.
Itt jelölt helyem. Ember lettem,
nem madár, virág vagy más elem.
Ez meghatározta egész életem.

Rossz időben voltam rossz helyen:
Házasság lett, aztán gyerek, gyerekek,
család, mely meghatározta életem.
Járom kimért, szabott utamat,
mást nem tehetek, de mikor kémlelem
az eget, inspirálnak az elemek.
Mikor elemzem e földi életem,
amely most adatott meg nekem,
rádöbbenek: ez így volt   jó,
itt van bölcsen kijelölt helyem.



VISSZANÉZVE (2009)
Mottó: „Értől az Óceánig”  (Ady)

Ízlelgetem sziruppá sűrűsödött múltam,
hatvanévnyi megszépítő távolságból.
Nem látom magam, csak az utat, mit tettem.
Nézem, a kétségek közt vergődő lélek,
hogy jut boldog, mindenségbe olvadáshoz.
Érzem, tűnt szeretteim vigyázó létét
a körülvevő makrovilágból: Fényként,
színekként, illatokként, madárdalként, s még
a vihar is Ők, és velük én ott vagyok!

Terhektől roskadozva jártam utam.
Nem kerestem Istent.
Csendben cipeltem a rám rótt csomagot.
Mentem előre, lassan, nem tettem le.
Valami mindig újult erőt adott.
Nem kérdeztem soha, keseredetten:
Hol van most az Isten?!
Csak vittem, vittem. - Hittem? - Nem, nem hittem...
Ma már tudom, hiszem,
hogy velem ott volt mindig is az Isten,
minden pillanatban, ezer alakban.
Adott erőt, és bírtam egyre tovább.

Megannyi év alatt,
míg vonszoltam sorsomat, testem kopott,
hajam hullt, szép bőröm ráncossá repedt,
ám a lelkem fényburokba öltözött,
és nőtt, vonzva - árasztva szeretetet!
Mára olyan szabad és könnyű lettem,
mint voltam tizenhat évesen.
Váltanám a világot!
Ám hatvan év tapasztalat józanságra int.
Fölös energiám röptet e-maileket.
Átélni újra  rég történt dolgokat.
Álmodni újra  már álmodottakat.
Megint hajt a régi játékszenvedély:
Behatolni agyak rejtelmeibe,
megnyitni bezárult, sebzett lelkeket.
Merem, bírom, teszem! Aki engedi!
Tudom, nincs már elég időm megismerni,
nem lehet eggyé lenni vele, veled.
Mégis izgat a felfedezés öröme!
Az átlényegülés, mikor fogok egy  kezet.