Tartalomjegyzék:
Ezer alakban
Állomások
Gyökértelen vagyok
Kötődés nélkül
Párkák
Rossz időben
Visszanézve
Mottó": Az ember
hasonlatossá válik ahhoz,
Amiben gyönyörködik"
(Platón)
Virág leszek, amikor nyiladozó
virágaimat pajkos szél lengeti.
Érzem, tart a föld, gyökerem nem enged!
Csak szirmaimat küldhetem tova,
s vágyakozva nézhetek az égre,
várva az éltető esőt, Napot.
Öröm-bánat lelkemben együtt él,
tőlük soha nem szabadulhatok.
Madár leszek, mikor madárdal tölti
köröttem az étert. Vele könnyedén
repülök magasba, együtt dalolunk.
Tudom, madárhangok mit jelenetnek,
s lelkemben is dallamok ébrednek
lesz új szerelem és éled ifjúság,
mintha csak szépség, lenne a világ.
Ez időre meghal a valóág.
Felhő leszek, ha az eget kémlelem.
Repülök vele, csábít a végtelen.
Örömöm, hogy enyém lett a kékség,
a játszi napsugár és félelmem,
hogy lehullok egyszer dideregve,
esőcseppként, vagy már, mint hópihe.
Romboló jégtömbbé dermedve talán?
Jaj, nem repülhetek már sohase!
Napsugár vagyok, mikor azt nézem,
a fenséges napkorong hogy ragyog!
Fénnyel borítok minden kis zugot,
hegytetőt, völgyet, fákat, embereket,
ám lelkemben ott él a félelem:
gyilkolhat fékezhetetlen melegem,
lángba boríthatom az egész bolygót,
elpusztíthatok minden életet!
Csillag vagyok, mikor az éji égen
felragyognak a csábítón szikrázó,
távolban didergő, hazug csillagok.
Tudom, szépségük csalóka fényjáték.
Közelségük képzelt, mégis örülök.
Hunyt szemmel meta-galaxisokban
száguld velem merész képzeletem,
rég elhagyva már az Orion-ködöt.
Tiltó falakba ott nem ütközöm.
Ám, lelkemben szépség örömén túl
elődereng a jeges félelem.
Bolyongok galaxisommal egyedül,
fagyott -fájdalmasan, sziporkázva.
Utam magányos, dermesztő végtelen.
Fehér-törpeként magamba roskadva,
vagy mint Vörös óriás lesz végzetem?
Mikor a köveken bukdácsoló
patakocska vizében gyönyörködöm,
az árnyat adó, lombos fák alatt,
akkor hűs patak-vízzé változom.
Pajkos-pancsikolva lógó ágakat.
Lényem ott csörgedez a kavicsokon.
Habtáncot járva, vidáman csobog,
kacéran csillanva a napsugárban.
Majd folyó leszek a Kárpátok alatt.
Ringatok hátamon csónakokat,
cipelek hajót, elérem a tengert.
Máskor hullámim gát-törve rohannak!
Vágyom szétterülni virágos mezőn,
közben alakulva bármi lehetek:
felhő az égen, harmatcsepp fűszálon,
dér-lepel késő-ősz reggelen, zúzmara
rőt ágakon csillogva ezer alakban.
Lehetek langyos eső és vad vihar!
Csókolhat napsugár, hasíthat villám.
Bolyongok végletek között, míg aztán,
megszokott medrembe visszaköltözöm,
és folydogálok még századokon át,
kalandokat élni, ezernyi csodát.
Alkonykor itatni szomjas őzeket,
ősszel ringatni, hullt színes levelet.
Mennyit láttam már! Mennyit éltem meg!
Mennyi bennem a szépség és a jó,
de mennyi az ártó, a félnivaló!
Pedig nem akarok rosszat senkinek,
csak áradok, ha hajtanak elemek.
Rombolok, mikor felgyűl haragom,
és védő medremet már elhagyom.
Emberek! Bocsássátok ezt meg nekem!
Mert nem tudatos, nem szándékkal teszem.
Lélek-testtel pihensz meg ágyamon.
Színes szirmok lettek a fogalmak:
szeretet, szépség, erő, akarat.
Gyönyörködöm. Az leszek, mit látok,
szépség, akarat, áradó szeretet.
Örömöm végtelen, egy lettem Veled,
de már lopózik bénító félelem.
Valóság pallosa lebeg felettem.
Feleszmélek, és nem álmodott Te,
hanem már súlyos, önmagam leszek.
Félek megint. Nézek szét. Keresek.
Kell gyönyörködni valami szépben,
hogy az lehessek, ami nem vagyok,
csak szeretnék lenni:madár virágok,
felhők, napsugár, vizek, csillagok
mikkel együtt, tökéletest alkotok.
Álmomban óriás színes foltot látok,
benne gyönyörködöm, beleolvadok.
Elgondolkodom a látottakon.
Az ecsetvonások Te vagy. Élnek. Tudom.
Átalakulok én is színes foltokká,
s ahogy összefolyva áradunk szét,
sugárzó szeretettel töltődik fel
köröttünk a végtelent mindenség.
Nincs csoda semmi más, csak ez! Ébredek.
Fekete lyuk felé száguld velem
a gyarló jelen, a józan értelem.
Zuhanok súlyosan. Egy leszek vele.
Múlásommal mindent semmisítek!
Az éltető fény is meghal benne.
Vízió. A képek peregnek egyre,
mintha végzetem lenne filmesítve.
ÁLLOMÁSOK (2011)
Rég
elhagytam az utolsó állomást.
Füstje
is már-már eloszlik mögöttem.
Szépségeit
emlékek hűs ködébe
olvasztottam.
Marad, mint egy látomás.
Robogok
már újabb állomás felé,
látom
is távolból pisla fényeit.
Újra
érzem a permanens remegést.
Új
csodáról fantáziálok megint!
Kíváncsi
vagyok, vajon ott mit találok?
Mennyit
időzhetem, mikor megyek tovább?
Vajon
lesznek utamon még állomások?
Megállok-e
majd ott, vagy robogok csak át?
Nem
tudom, meddig tart még ez az utazás?!
GYÖKÉRTELEN VAGYOK (2009)
Mint
sivatag árva ördögszekerét,
úgy
fúj mindig tova a sors szele.
Hatvanhét
éve repülök már vele.
Kárpátok
lábától indultam el.
Ungváron
láttam meg a kék eget.
Szerencsen
tizennyolc évet éltem,
de
nem eresztettem mély gyökeret.
Újra
felkapott....Budára röpített.
Harmincöt
évig próbáltam kötődni,
abban
a betonban nem lehetett.
Nyugdíjasként
tovább vitt Érdre.
Ott
kerestem új gyökérhelyet.
Rossz
volt a föld, talajom nem lett.
Sorsom
Stuttgart mellett száguld velem,
s ha
tovább vinne, át a tengeren,
mennék
vele, gyökértelen vagyok.
Világpolgár
gyökértelensége ez.
A
világpolgár hontalansága ez.
Mi a haza, hol az otthon, a gyökerek?
Az
anyanyelv szó mit is jelent?
Aki
messze-távolba szakadva,
mindig
sóvárog bázisára,
ahol
ott hagyta lelke felét,
annak
az otthon, az haza,
vágyik
ott befejezni éltét.
De
aki elaprózva, mindenütt maradt,
hagyott
kicsit magából, ki hányódik,
s
nem tud megtapadni, sem visszatérni,
annak
nincs haza, nincsen bázisa.
Bárhol
vagyok, lehet jó, rossz egyaránt.
Ahogyan
éppen akarom.
Szertehagyott
élet-részeimet
összeszedni
már nem tudom.
Őseim
csontjai is széjjel a világban.
Őket
is görgette messze a sors szele.
Vérem,
mi sváb, lengyel, ruszin, magyar
s ki
tudja még, milyen vér elegye,
bárhová
vitt, megálltam helyemet,
de
sehol nem eresztettem gyökeret.
Szabad
vagyok, nyelvileg magyar.
Van
hazám, házam és nevem,
de
fúj a sors szele, és mindenütt
a gyökérhelyemet
keresem.
Hiába
minden, meg már nem lelem.
Kell
biztos pont, ahol van bázisod.
Ahol
az ősök csontja porlad.
Ahol
szeretnél nyugodni majd,
ha
földi utad járását letudtad.
Világpolgárság
szabadsága fojtogat.
Tudod,
már sehol sem lesz otthonod.
Nem
nyugodhatsz vágyott hazai földben.
Hamuként
szél repít a fellegekbe.
Vízpermet
mos egy csatornába vissza.
Néha
talán még barátok emlegetnek.
Emlékedet
az idő hamar elissza.
Te
pedig örök energiának olvadsz,
keringsz
már a sötét végtelenben.
Időd
lejárt, földi utad véget ért.
Semmisült
az árva ördögszekér.
Utak,
miken naponta jártam, idegenek.
A
ház, hol éveket életem, idegen.
Nem
sajdul már fájdalom vagy öröm-érzet.
Amikor
arra megyek, idegennek néznek,
mintha
semmi sem történt volna ott velem,
oly
semleges, oly érdektelen, értéktelen.
Lassan
így ölel körül minden, mindenki.
Kötődés
nélkül vagyok, és már nem bánt semmi.
PÁRKÁK
(1973)
Párkák,
hogy kuszáltátok sors-fonalam!
Én
pedig akartam kibogozni!
Helyre
tenni a kusza szálakat.
Meghatározni
saját utam,
melyet
járva csillagokig érek,
ostromolva
a véges végtelent!
Sokasítani
alkotó magam,
évezredekig
újulva, újra.
Párkák,
hogy nevethettek most rajtam!
Mint szárny-szegetten vergődő madár
ég-világából
avarba hullva,
mint
tenger hala, pocsolyába érve,
mint
botladozó, sebtől vérző vad,
melynek
kétséges további léte,
s
egyetlen célja a túlélés,
úgy vergődöm,
porban araszolva...
Gyűlölt,
unatkozó, gonosz párkák,
vágjátok
már el sors-fonalam szálát!
ROSSZ
IDŐBEN…(2009)
Rossz
időben voltam rossz helyen!
A
Földre jöttem, más égitest helyett.
Itt jelölt
helyem. Ember lettem,
nem
madár, virág vagy más elem.
Ez
meghatározta egész életem.
Rossz
időben voltam rossz helyen:
Házasság
lett, aztán gyerek, gyerekek,
család,
mely meghatározta életem.
Járom
kimért, szabott utamat,
mást
nem tehetek, de mikor kémlelem
az
eget, inspirálnak az elemek.
Mikor
elemzem e földi életem,
amely
most adatott meg nekem,
rádöbbenek:
ez így volt jó,
itt van
bölcsen kijelölt helyem.
VISSZANÉZVE (2009)
Mottó: „Értől az Óceánig” (Ady)
Ízlelgetem sziruppá sűrűsödött múltam,
hatvanévnyi megszépítő távolságból.
Nem látom magam, csak az utat, mit tettem.
Nézem, a kétségek közt vergődő lélek,
hogy jut boldog, mindenségbe olvadáshoz.
Érzem, tűnt szeretteim vigyázó létét
a körülvevő makrovilágból: Fényként,
színekként, illatokként, madárdalként, s még
a vihar is Ők, és velük én ott vagyok!
Terhektől roskadozva jártam utam.
Nem kerestem Istent.
Csendben cipeltem a rám rótt csomagot.
Mentem előre, lassan, nem tettem le.
Valami mindig újult erőt adott.
Nem kérdeztem soha, keseredetten:
Hol van most az Isten?!
Csak vittem, vittem. - Hittem? - Nem, nem hittem...
Ma már tudom, hiszem,
hogy velem ott volt mindig is az Isten,
minden pillanatban, ezer alakban.
Adott erőt, és bírtam egyre tovább.
Megannyi év alatt,
míg vonszoltam sorsomat, testem kopott,
hajam hullt, szép bőröm ráncossá repedt,
ám a lelkem fényburokba öltözött,
és nőtt, vonzva - árasztva szeretetet!
Mára olyan szabad és könnyű lettem,
mint voltam tizenhat évesen.
Váltanám a világot!
Ám hatvan év tapasztalat józanságra int.
Fölös energiám röptet e-maileket.
Átélni újra rég
történt dolgokat.
Álmodni újra már álmodottakat.
Megint hajt a régi játékszenvedély:
Behatolni agyak rejtelmeibe,
megnyitni bezárult, sebzett lelkeket.
Merem, bírom, teszem! Aki engedi!
Tudom, nincs már elég időm megismerni,
nem lehet eggyé lenni vele, veled.
Mégis izgat a felfedezés öröme!
Az átlényegülés, mikor fogok egy kezet.