haibun

TARTALOMJEGYZÉK 

BETEG A VÁROS SZÍVE

KAVICS SORSOK

VÍZTÜKÖR

MI AZ IDŐ? 

METAMORFÓZIS

 

Haibun

 (verses útinapló)

 „Haiku és prózai kommentárja.  Külön műfaj.”  

BETEG A VÁROS  SZÍVE

(KORKÉP-KÓRKÉP?)

Fényre születtek,

Nap-úton érni célba!

Várt bűzös mocsár…

A Déli aluljárójának három kijáratát nehéz, piszkosszürke függönyök fedik.

Az áporodott levegőjű térben hörgések zaja, köhögések. Padokon, földön, rongyok közt fekve, magukba roskadva, révednek sóvárogva gyilkos semmibe a MÉG- emberek.  Olyan, mint egy panoptikum!

 Még emberek, kik

remélnek más, szebb jövőt!

Leírták őket.

Lesütött szemmel megyek. Nem akarom látni a könyörgő, lemondásba dermedt, elkeseredett, tehetetlen, gyűlölködő szemeket, amint kérnek, vádolnak, ordítanak:

 SEGÍTSETEK EMBEREK!

 Szürke emberek

sikolya végtelenbe.

Út a semmibe!

Köpetek között lépkedek.  Ők vádlón néznek rám, utánam. Tudják, nekik már nincs visszaút. Tavaszt, nyarat sokuk már nem él meg. Értelmetlen, kilátástalan létük, de lelkükben titkon még remélnek. A fájdalmakat tompítja silány, gyilkos alkohol, szemétből szedett csikkek bódító füstje...

Összetolt padokon „álmodik a nyomor.
 Ébren álmodók.

Félresikló életek.

Véget ért utak.

A függönyön kívül bűzlő, híg ürülékcsomók. Sietve kerülgetem. Hirtelen szégyenérzet tölt el, hogy nekem még van fedelem.

Az aluljáró fala mindenütt levizelve, orrfacsaró szag leng kint is körül. 
  Út visz szenny között.

Félresiklott életek.

Ébren álmodók.

Kiérve, távolabb nagy levegőt vettem.

A Vérmezőn szállingózott a hó. Ártatlan fehérség, szépség, békésnek tűnő télutó. Mintha itt minden lenne csupa jó….

Út vitt szenny között.

Félresiklott életek.

Hó, nyomot befed.

Célt érni utak

visznek. Választhatsz néha.

Máskor adottak.

..................................................................

                     „KAVICS  SORSOK” Pályázatra

     I.ÉLETRAJZ

     Kavics a polcon.

          Ős -idő formálta meg.

    Kövült létforma.

Idő-bakancs tiporta, s most útja véget ért. Álmodik. Évmilliós múltja gyönyöreit újra éli. Volt kezdetben,  magma házban, fortyogó izzásban, aztán a BUMM után, hűs vizű óceán hűtötte lázát, ellopta fényét, folyékony ifjúságát s felszínre érve  tépte, marcangolta, ostromolta  vad vihar! Keményedő köpenye hiába védte izzó fényét, egyre hűlt a kéklő ég alatt. Szikla lett, uralta a terepet! Nőtt, el akarta érni a csillagos eget. Napsugár csókolta, boldog, földi létben álmodott. Mosta eső, fagyasztotta tél, gyökerek szőtték át a testét, izzította déli nap heve, szétrepedt, hullt darabjaira. Gyors sodrású folyóvíz paskolta a lehullott szikla-darabot, láthatóan egyre változott. Részecskék görögtek egymáson, szúrt, vágott, tört, fájt ez az élet. Vesztek a penge-éles élek.

Tömege egyre fogyott, mégis élet volt! A szürke burok lassan lekopott, s felsejlett régi lénye, amin a napsugár boldogan pihent, s ő csillogott a játszi fényben. Egyszer durva  markológép kosara, törpült társa- ival,  mint sódert felmarkolta, s vitte a teherautó rázva. Egy kertben kupacba borította. Tavaszi eső áztatta. Kiszáradt őszi fényben. Hó fedte télen. Nyáron taposták lábak. Hulltak a társak. Magma tüzéről álmodott. Ekkor egy kisfiú felkiáltott: de szép kavics! s  csöppnyi kéz takarta be. Most szekrény polcán, színes társak közt díszeleg. Hazaérkezett!

Vulkán  méhéből,

havas csúcs magasába

sors repítette.

Naptűz égette.

Gleccser  mosta, leszakadt.

Vándorló kő lett.

Sorsa csiszolta

színes kavics darabbá.

Most gyermek kincse.

II. ÚJ DIMENZIÓBAN

…Ő is mint kavics társai, magma-tüzéről álmodott, bár tudta már hideg, halott. Egy harmatos hajnalon a kupacból lapát emelte magasba, koppant a keverőben, szürke porban pörgött vele a világ. Víz tapasztotta társakkal össze, forgott a massza körbe-körbe, kiöntötték, döngölték szinte fájt. Más lett a környezet, a tér, a fény, a táj.  Megállapodott. Ereje egyre nőtt, érezte fontosságát! Már új dimenzióban, új létformában, új értékként létezett tovább.

Kupac-börtönből

egyre tűntek a társak.

Megsemmisültek.

Ő keverve lett

cementtel, és  betonként,

létezett tovább.

Vulkán méhéről,

havas csúcs magasáról

néha álmodott.

 III. GYŰRŰM

Kavicsba rúgtam.

Ez volt varázsos gyűrűm

kalandos múltja.

Szabályos gömb volt az út porában.

Belerúgtam, gurult kacéran…

Éreztem, fel kell vennem! Ő akarta!

Forgattam kezemben, simítottam.
Hajszálrepedést fedeztem fel rajta.

Zsebre tettem, felejtettem.

Aztán egyszer  zsebembe nyúlva, rátaláltam. 
Kavicsom burka már szétporladt,
 s belőle színes, kis kövecske lett.

Úgy éreztem azt súgja, megérkezett!

Most gyűrűbe foglalva él velem, viselem

   IV. GALAXIS VÁNDOR

Távoli világ

hírhozó részecskéje

Földre érkezett!

Más, idegen világból hozott üzenettel ért a Földre a Perseida részecskéje.
Nem értették meg az emberek.

Kalandos út után egy kertben kapott helyett, megpihent.
Gereblyézgették, becézgették, ő visszasugározta a jeleket.

Sikerült a kapcsolatfelvétel! Azóta ott alussza álmát.

Kareszanszui­­ *

nyugalmat sugározó,

vándor-kavicsa..

*(japán sziklakert)

V. KAVICS  ÉLET ÚT

Hegynek született.

Évezredek őrölték.

Piciny kavics lett.

Minden kavics hegynek született!

Fájdalmasan csiszolódott évezredeket.

Útját járta. Tengerár ölelte, partra vetette. Árapály mosta, nap szárította.

Folyók vitték görgetve, simára csiszolva, ismét partra vetve. S most:

Darabka kavics.

Zöld mohapárna alatt

Álmát alussza

.........................................

VÍZTÜKÖR

A horizonton alábukó Nap, még egy utolsó búcsúpillantást vetett a mozdulatlanul alvó víztükörre. Az arany-fátyol tükröződésben,  mint Narcisszusz, csodálta magát, mikor a partról meggondolatlanul egy béka ugrott a tóba nagy csobbanással. Gyűrűző hullámok fodrozták a vizet. Mintha megijedt volna a napsugár, eltűnt a fény, horizont alá bukott a Nap. Tört a varázsos pillanat.

Sima víztükrön

bukó Nap búcsúzását

béka zavarta.

                                                                    Naplementekor

alvó víztükör csendjét

csobbanás törte.

..................................................................................

MI AZ IDŐ?

A véres massza mozdul. A tüdőt föld levegője tölti, felszakad egy hang, sírás. Ordítássá erősödik… Megérkezett! Elkezdődött földi pályája, regisztrálják az eseményt.
Születési dátuma:……A kezdő pont. Innen számítják a múló létet, az időt, az idejét.

Meleg. Vörös. Fény.

Fájdalom bénít. Fázom.

Világra jöttem!

Utolsó sóhaj volt, alig hallható. Létideje véget ért. Regisztrálták az eseményt.

A halál dátuma:…

A két regisztráció közti múlás az élete volt.   Most véget ért. Megállt az idő.

Megszűnt létezés.

Nyugalom. Pisla fény hív.

Más dimenzió.

Mi az idő a virágnak, a fának, a pillangónak, a tiszavirágnak, kövön bukdácsoló pataknak, égen cikázó villámlásnak, a mamutfenyőnek, a piramisoknak? 
Mi az idő a hulló csillagoknak? Mi az idő a galaxisoknak?

Nem mérik, nem érzékelik, nincsenek fogalmaik.
Az időt mi vetítjük rájuk, hogy mérni tudjuk létüket, a van és nincs közti intervallumot.

Múló én idő,

múló galaxis idő,

más-más  egységek.

Világok halnak.

Időm földi léptékű.

Tisza virágzás.
..............................................................

metamorfózis

Kesztyűs tenyeremen eltévedt hópelyhecskék landoltak.  Néztem a gyönyörű, szabályos rajzolatú kristály-pelyhecskéket.

Ég magasából, felhő otthonukból, vízcsepp alakból fagytak szikrázó csodává.

Szél fújta őket messze, hulltak szerte, így tenyerembe is. Szépségüket csillogtatták. Testmelegemtől olvadtak, víz alakban szívódtak kesztyűm anyagába. Elpárologva onnan, visszatérek felhő otthonukba.

A víz örök körforgása ez.

A pelyhecskék többségét továbbkavarta a szél. Mintha menekülnének, bújtak csupasz ágak hajlataiba, megültek a rőt ágakon, száraz levélen. A földet-érőkre pusztulás várt azonnal. Semmisültek sáros pocsolyában.

Hópehely kristály

vízcseppé olvadt vissza.

Metamorfózis.

...........................................................