Villamoson
Banán
Elfelejtve
Turbán (sci-fi részlet)
Turbán (sci-fi részlet)
VILLAMOSON
Az
zötyögő ötvenes villamoson este kilenc után
csak néhányan bóbiskolunk.
Velem
szemben szakadt hajléktalan roskad
magába. Mint autók hátsó ablakában a bólogató kutya úgy ingatja fejét és néz
rajtam át a semmibe. Szemében csak pislákol az értelem. Kezében 2 literes
műanyag flakon, alján kevés gyanús színű folyadék. Bor talán? Magához ölelve
tartja, mint egyetlen kincsét.
Egy
vonalban velem a másik oldalon, kigyúrt szkinhed ül, fülében számos karika,
karján tetoválás, lábán fekete, vastag talpú, magas szárú bakancs, szája
rágógumitól rángatózik. Következő megállóban újabb felszálló, középkorú, kövér
asszony, tömött szatyrokkal.
A szkinheddel szembeni helyre huppan nagyokat szusszantva. Hosszan zihál. Zötyög a
villamos. A hajléktalan csak most észleli
az asszonyt, felnéz, szájszegletén jóindulatú mosollyal, zavaros
szemében a segítés örömének villanásával, botladozó nyelvvel szólal:
„Elfáradt, szomjas? Igyon!” nyújtja a flakont kedvesen, nem tolakodón.
Ezt
látva belém villan, micsoda gesztus! Mennyi
érzés rejlik a nyomorúságos ember-roncsban, milyen belső érték, mit nem
korrodált a testet-lelket már felemésztő nyomor… de nem
folytathatom a gondolatsort, mert éles
csattanás riaszt kalandozó elmélkedésemből. A levegőben fekete-bakancsos
láb lendül, megrúgva a flakont és hangos, trágár szitokáradat hull, az elképedt
rongyosra. Hallgatjuk a dörgedelmes, durva szavakat „mit képzelsz, molesztálni mered a hölgyet, részeg szar alak. Ámultan nézünk, közben újabb megállóba ér a villamos. A fekete-bakancsos felpattan, kikapja a nyomorult, még nyújtott, tétova kézből az erősen fogott flakont, és lép a nyitott
ajtóhoz. Ekkor jutunk csak szóhoz. „ adja
vissza” szűkölte ő „mit
csinál, adja vissza” szólok én
dühödten”
„Nem adom” ordít, s
káromkodik egyet, „részeg disznó,
molesztálta a hölgyet! „ aztán lelép újabb káromkodással fűszerezve még
szavait. A zavaros szemek kérdőn rebbennek,
s kétségbeesetten merednek rám.
„Én nem, nem” dadogja sírós
hangon. Záródik az ajtó, indul a
villamos. Dermedten nézünk valamennyien.
Olyanok vagyunk, mint rendezett színházi kép a Revizorban.
A
sors-barázdálta arcon vesztés fájdalma, kilátástalanság keserűsége. Síri hangon szól, mint egy gyerek: „elvette, látja, elvette az üvegemet!”.S
én bólintok, egyebet nem tehetek. „Elvette, elvette” nyüszíti a nyomorult. Köröttünk nyomasztó a csend, mindenki
hallgat.
"Adjon kis pénzt kenyérre” koldul. Sajnálom ezt az emberroncsot. Adok. Kezébe
borítom pénztárcám tartalmát, 85 forint.. Nagyon kevés, de ennyi van nálam. Tudom,
hogy italra lesz, tudom, hogy arra is nagyon kevés. A vizenyős szemekben
kérdőn, kérőn remény-szikra villan. Már
meg is érkezünk az újabb megállóba, nyílik
ajtó, ő botladozva megy, leszáll. Siet
újabb italát venni meg hogy el tudja viselni ezt az életet.
Még
nem ocsúdtam fel a látottak hatása alól, mikor helyére ábrándos kék szemű
fiatalember ül. Ruhája egyszerű, tiszta, de valahogy furcsa a fiú. Valószínű
szemtanú volt távolabbról.
”El- el elissza”, mondja dadogva,
szemrehányón.
Dühös
vagyok. „Míg nem élte, nem tudhatja
milyen a hajléktalan élet” mondom neki bölcsen, s ő kezdi mesélni sorsát, minden mondata végén hangsúlyozva, „ő sohasem kéreget, pedig hajléktalan évek óta.” Teljes élettörténetét nem tudhatom
meg, mert megérkezünk a Határútra. Jó
egészséget kívánok, leszállunk, más irányba megyünk tovább, más irányba visz rendelt végzetünk.
BANÁN
A
nénit, kis jóindulattal hölgynek is lehetne titulálni. Komótosan
válogat a banán füzérek között, szakértelemmel
forgatja, nézegeti, végül egy jó nagy füzért
választva, két kézben mintegy ölben fogva lassan indul a hosszan álló sor végére, utánam. Figyelem
őt. Bal karján mély, nyitott táska lóg. Jobb kezével ügyesen lecsavar egy banánt a füzér aljáról, ami a tátott szájú táskába csusszan. Gyakorlott mozdulattal csukja össze a táskát,
mintha most venné észre, hogy nyitva van. Oly
szakszerűen teszi, valószínű nem először már, hogy szinte csodálom. Arca
rezzenéstelen, elgondolkodó, szeme távolba néző. Mögém ér, aztán mintha meggondolta volna magát fordul, a sor elejére,
a banános részhez lépked, visszateszi a
fűzért (már egy darabbal kevesebb!) irányt vált és lassan elmegy. Hosszú sorban
állunk, többen is láttuk, senki sem szólt, én sem tettem. Apatikusan, szemlesütve,
szinte szégyenkezve állunk, várunk sorunkra és agyunkban munkálkodnak a
miértek.
Miért lopott a jól öltözött, nem ágrólszakadt,
nem éhesnek tűnő asszony egy banánt?
És miért nem szólt felháborodottan
egyszerre 2-3 hang is, de legalább egy valaki, én. Miért nem szólalt meg, senki? Miért nem
szóltam én sem?
Így utólag elgondolkodva, nem hagy nyugodni
a kérdés mi viszi rá az embert ilyen cselekedetre, s mi viszi rá az embereket a
hallgatásra? „Hisz bűnösök közt cinkos
aki néma”és érezzük is, hogy cinkosok
vagyunk. Miért lettünk cinkosok? Miért lettem a cinkosa? Miért nem háborog
eléggé az erkölcsi érzékem, és a többieké, akik szintén látták? Magyarázatot
keresek. Miért hallgattunk mért lettünk
cinkosok? Sajnálatból? Nem! Ez inkább egyfajta
elégtétel, mert az eladók minduntalan becsapnak, csalnak a mérésnél, csalnak a visszajáró pénzzel, bele csempészik
a silány árut a szép alá. Ezzel
próbáljuk magyarázni szótlanságunkat. Az igazság pedig az, hogy az
erkölcsi szint ijesztően mélyre süllyedt..
ELFELEJTVE
Borongós, nyirkos májusi délelőttön a János kórházban ülök, kabátba burkolózva, egy huzatos
folyosón s elnézem, ahogy egymást érik a
betegszállítók, jönnek mennek a betegek, monoton nyüzsgés, és az idő
ólomlábakkal halad.
Egy betegszállító rutinos mozgással kormányozta az
ágyat a folyosó távoli szögletébe. A vékony lepedővel betakart csontsovány
férfinek csak a feje látszott ki, orrából csövek lógtak, has tájékán a lepedő
felett vizeletgyűjtő zacskó. Vizsgálatra
hozták. Rtg vagy ultrahang, mert ezt a két vizsgálatot csinálták ezen a
helyen. Nemsokára hasonló módon kinéző
nőbeteget tolt egy másik ápoló egy másik sarokba, ő paplannal volt takarva. A
huzatos folyosó padjain vizsgálatra váró betegek kabátban dideregtek. Újabb
betegeket toltak be székekben, pléddel takarva, aztán levették a plédeket,
összehajtották, a betegeket másik tolószékbe ültették de már takaró nélkül, és a plédekkel, tolószékekkel elmentek a
betegszállítók. A két idős nő, térdig
meztelen volt, hálóingük rövid, vékony anyagú. Papucsba bujtatott csupasz lábuk tremolózott a vas lábtartón. Akiket tolókocsival hoztak és már túl voltak a vizsgálaton, vártak a
betegszállítókra, ök pedig mintegy futószalagon jöttek, mentek vitték a
betegeket, de a két tolószékes mezítlábas nő és a két, ágyon fekvő, életjelt
alig adó, mozdulatlan beteg még mindig ott volt és ott voltam én, akinél reggel
háromnegyed kilenc előtt megcsinálták a mellkas rtg-t, fel-levetkőzéssel együtt
kb 5 perc, és 10 órakor még mindig vártam a leletre. Kétszer kérdeztem a betegeket hívogató asszisztensnőt,
mikor kapom az eredményt, türelemre intett várjak. Vártam, és figyeltem. 11 órakor
elszakadt türelmem cérnája. A folyosó már kiürült, eltűnt a betegáradat, megszűnt a szólítgatás és minden mozgás csak a két tolószékes nő, a két sarokba tolt ágyas beteg volt már, meg én. Bekopogtam,
meddig kell még várnom mikor kapom meg a leletet? „Miért, maga nem osztályról van?” Nem, mondom. „ A nevét dörren rám egy asszisztensnő.” Mondom.
Kitessékel, néhány perc múlva hozza a leletet, kezembe nyomja, sem bocsánat
kérés, sem elnézés, szó nélkül fordul, bezárul mögötte az ajtó. 11.óra14 perc. Begombolom
kabátom indulok. A négy szerencsétlen, apátiába dermedten ott marad a nyitott ajtajú huzatos
folyosón, a nyirkos hideg májusi délelőttön, még ki tudja meddig. Nem szólnak. Azt hiszem Ők
már feladták.
TURBÁN
Egy párocska kézen fogva
ballagott a Lánchídon az alagút irányába
a langyos októberi éjszakában. Felhők
mögül kúszott elő a telehold mikor
hirtelen megtorpantak és szenvedélyes csókban forrtak össze. Nem volt szükségük
szavakra, értették egymás gondolatát, ölelkezésükkor átlényegültek a másikba.
Ez volt az ős harmónia, melyről hitték, hogy örök. A férfi e boldog teljesség
állapotában, pillanat-töredéknyi ideig ürességet érzett, dermesztően hideget,
súlyos nihilt. Villanatnyi volt a semmihez sem hasonlítható rossz érzés, de
maradt utána egyfajta magyarázhatatlan fájdalom, valahol a lelke mélyén. Felnézett. A
fekete hátterű várkupolát zöld fény
borította. Elengedte a lány kezét, és 2-3 gyors lépést tett előre, ráállította fényképezőgépét
a híd rozsdás karfájára, fókuszált, exponált egyet, kettőt, hármat, csak ezután
pillantott fel újra. Ösztönösen fotózott, mindig tudta, mikor mit kell
megörökíteni, most is így történt, s csak utólag pillantott fel, nézte meg mit
is rögzített. Az alagút, nagy
tátott szájként világított a sötétben. Fölötte a várdomb fái bozontos, szemeket takaró hajzuhatag és a vár zöld kupolája az éjfekete háttérrel,
mint egy díszes, félre csapott föveg. Óriás fejnek tűnt ez a budai rész, ilyen volt máskor is, szerette nézni. Ám most
volt valami zavaró, valami furcsa. Árnyalt-szürke, habos felhő ölelte a zöld
kupolát szabályosan körbe, s a férfinek úgy rémlett, ez egy török turbán. Miért e hasonlat villant
át agyán, török turbán? Igen, ma reggel hallotta, megint eltávozott egy
színfolt a palettáról, elment egy nagyság, az „Egri Csillagok” félszemű Jumurdzsákja.
92. születésnapját ünnepelte és másnap meghalt az elegáns szívtipró, a sármos Bárdy György. Innen a turbán! Érdekes
asszociáció töprengett, s elmerülten nézte a mozdulatlan felhőt, amikor egy piros villanás
cikázott belőle. Villámlott. Vihar lesz, indulni kéne gondolta, de miért nem
érte még utol a lány? Háta mögött gyors,
apró, léptek hallatszottak, aztán csend
lett. Nem fordult meg. Becsukta szemét
és felidézte néhány perc előtti
ölelkezésüket a híd közepén. Újra érezte a bársonyos nyak bódító illatát. Most, mindjárt átfogja a derekamat, vagy
befogja a szememet két puha érzékeny érzéki kicsi kéz. Várta, várt. Hosszúnak
tűnt az idő, nem történt semmi. Hirtelen fordult hátra. A híd üres volt. A férfi
ösztönösen a vízre pillantott, csendben pihent az olajzöld, tükörsimaságú mély,
semmi fodrozódás.
Álmodom,
dörzsölte meg szemét, s újra becsukta. Most kinyújtom kezem és meg tudom érinteni, a meleg kemény halmokat. Reggel van,
ágyamban vagyok, álmodtam csak a turbánt az alagutat, a tipegést, az üres hidat. Kinyújtott keze a hideg,
rozsdás, vas korlátot tapintotta. Hirtelen nyitotta szemét, újra megdörzsölte és a távolba meredt. A híd üres volt.
Miért fordult vissza, adódott a kérdés. De ha visszafordult volna, sem ért még a híd túlsó végére. Hol van! Hol vagy! Ezt már kiáltotta s
idegesen hajlott át a korláton, nézte a vizet. Most sötétszürkének tűnt, csendesen aludt, nem fodrozódott, nem
hullámzott szinte nem is folyt. A rakpart lámpáinak tükörképei is mozdulatlanul
álmodtak. Bántó volt a csend, s bántó a saját hangja, mely mintha felerősödve
robbant volna dobhártyáján. A férfi
megfordult, meg kellett fordulnia és rá kellett néznie a turbánra. Valami
kényszerítette. A turbán változatlan
volt, s mintha újra villant volna benne valami. „Vihar lesz, akció lefújva, a kísérlet nem sikerült.
Elvesztettük, Indulunk.” Villanásnyira hallotta, nem inkább érezte
ezeket a szavakat, de nem értette. Valami
hozzáért a lábához. Hirtelen mozdulattal fordult vissza szeme végigpásztázta az
üres hidat és lenézett a lábánál ülő valamire, egy kis kölyök-kutyára. Fény
villant az aprócska szemben, erőtlen ugatása kérés volt, sírás, fájdalom-öröm
elegye. Ölelj meg, vegyél fel, kérte az állatka és ő értette a kérést.
Felemelte a kiskutyát, szeretettel simogatta az állatkát, s egyszerre mindent
megértett. Nem volt kérdés, kétely. Szellő suhant át a hídon, mindketten
megborzongtak. A férfi felnézet a kupolára, oda kellett néznie, úgy érezte irányítják
az akaratát. Az árnyalt szürke turbán kontúrja már beleolvadt a fekete,
csillagtalan égbe, és elsüllyedt benne egy villám-villanással. A férfi tudta,
nem villámlott. Lassan elindult az alagút felé. Végtelen nyugalom szállta meg,
le-lehunyt szemhéja alatt a kivilágított alagút fényei kaleidoszkóp szín kavalkádjaként táncoltak. Idegen
galaxisok születése ilyen az univerzum távoli részében. Ott kellene lennie. Sóvárogta
az idegen messzeséget, magába olvasztani a végtelent és a végtelenbe
elegyíteni magát, Higgs-bozonná
lenni a nagy egészben. Valami magyarázhatatlan fájdalom kerítette hatalmába,
nem értette miért, de nagyon fájt a
lelke, és tudta, ez a fájdalom beleégett, már soha el nem hagyja. Lassan
lépkedett, rég elmúlt az idegessége, a félelme, úgy érezte mindent ért, mindent tud. Csak ő tudja! Nem
fogják megérteni, nem fognak hinni neki ezt is tudta. Az alagút keskeny
gyalogjáróján minden lépését visszhangozva verték vissza a falak, kongássá
erősítve, amiről a távoli lámák harang-kongatása jutott eszébe, s ekkor eszmélt
rá, hogy az asszociációi mily abszurdak. Átért az alagúton, bekanyarodott jobbra a Mikó
utcába, gondolataiba mélyedve gépiesen tette a lépéseket. Megérkezett. Állt határozottan, rendezte gondolatait, és
megnyomta a kerületi rendőrség ajtajának ügyeleti gombját.
Várt. A kutya szíve
tájékára hajtotta fejét, kabátja alatt szuszogott. Boldogok voltak így együtt, de
a férfi lelkében ez a boldogság súlyos fagyos fájdalommá dermedt.