Pillanatképek

TARTALOMJEGYZÉK

Villamoson
Banán
Elfelejtve 
Turbán (sci-fi részlet)

VILLAMOSON

Az zötyögő  ötvenes villamoson este  kilenc  után  csak néhányan bóbiskolunk.   
Velem szemben  szakadt hajléktalan roskad magába. Mint autók hátsó ablakában a bólogató kutya úgy ingatja fejét és néz rajtam át a semmibe. Szemében csak pislákol az értelem. Kezében 2 literes műanyag flakon, alján kevés gyanús színű folyadék. Bor talán? Magához ölelve tartja, mint egyetlen kincsét.
Egy vonalban velem a másik oldalon, kigyúrt szkinhed ül, fülében számos karika, karján  tetoválás, lábán fekete, vastag talpú, magas szárú bakancs, szája rágógumitól rángatózik. Következő megállóban újabb felszálló, középkorú, kövér asszony, tömött szatyrokkal.
A szkinheddel szembeni  helyre huppan  nagyokat szusszantva. Hosszan zihál. Zötyög a villamos. A hajléktalan csak most észleli  az asszonyt, felnéz, szájszegletén jóindulatú mosollyal, zavaros szemében a segítés örömének villanásával, botladozó nyelvvel szólal:
 Elfáradt, szomjas? Igyon!” nyújtja   a flakont kedvesen, nem tolakodón.
Ezt látva belém villan, micsoda gesztus! Mennyi  érzés rejlik a nyomorúságos ember-roncsban, milyen belső érték, mit nem korrodált a testet-lelket már felemésztő nyomor…   de nem folytathatom a gondolatsort, mert éles  csattanás  riaszt kalandozó  elmélkedésemből. A levegőben fekete-bakancsos láb lendül, megrúgva a flakont és hangos, trágár szitokáradat hull, az elképedt rongyosra. Hallgatjuk a dörgedelmes, durva szavakat „mit képzelsz, molesztálni mered  a hölgyet, részeg szar alak.  Ámultan nézünk,  közben újabb megállóba ér  a villamos. A fekete-bakancsos  felpattan, kikapja a nyomorult,  még nyújtott, tétova kézből   az erősen fogott flakont, és lép a nyitott ajtóhoz. Ekkor jutunk csak szóhoz. „ adja vissza”   szűkölte ő „mit csinál, adja vissza”  szólok én dühödten”
Nem adom”  ordít, s  káromkodik egyet, „részeg disznó, molesztálta a hölgyet! „ aztán lelép újabb káromkodással fűszerezve még szavait. A zavaros szemek kérdőn rebbennek,  s kétségbeesetten merednek rám.
„Én nem, nem” dadogja sírós hangon. Záródik az ajtó, indul  a villamos.  Dermedten nézünk  valamennyien. Olyanok vagyunk, mint rendezett színházi kép a Revizorban.
A sors-barázdálta arcon vesztés fájdalma, kilátástalanság keserűsége.  Síri hangon szól, mint egy gyerek: „elvette, látja, elvette az üvegemet!”.S én bólintok, egyebet nem tehetek.  „Elvette, elvette”   nyüszíti  a nyomorult. Köröttünk nyomasztó a csend, mindenki hallgat.
"Adjon kis pénzt kenyérre”  koldul.  Sajnálom ezt az emberroncsot. Adok. Kezébe borítom pénztárcám tartalmát, 85 forint.. Nagyon kevés, de ennyi van nálam. Tudom, hogy italra lesz, tudom, hogy arra is nagyon kevés. A vizenyős szemekben kérdőn, kérőn remény-szikra villan.  Már meg is érkezünk  az újabb megállóba, nyílik ajtó, ő botladozva  megy, leszáll. Siet újabb italát venni meg hogy el tudja viselni ezt az életet.
Még nem ocsúdtam fel a látottak hatása alól, mikor helyére ábrándos kék szemű fiatalember ül. Ruhája egyszerű, tiszta, de valahogy furcsa a fiú. Valószínű szemtanú volt távolabbról.
El- el elissza”, mondja dadogva, szemrehányón.
Dühös vagyok. „Míg nem élte, nem tudhatja milyen a hajléktalan élet” mondom neki bölcsen, s ő kezdi mesélni  sorsát, minden mondata végén hangsúlyozva, „ő sohasem kéreget, pedig hajléktalan évek óta. Teljes élettörténetét nem tudhatom meg, mert megérkezünk a Határútra.  Jó egészséget kívánok, leszállunk, más irányba megyünk  tovább, más irányba visz rendelt végzetünk.


BANÁN

A  nénit, kis jóindulattal hölgynek is lehetne titulálni. Komótosan válogat  a banán füzérek között, szakértelemmel forgatja, nézegeti, végül egy jó nagy füzért  választva, két kézben mintegy ölben fogva lassan  indul a hosszan álló sor végére, utánam. Figyelem őt. Bal karján mély, nyitott táska lóg. Jobb kezével  ügyesen lecsavar egy banánt a füzér aljáról, ami a  tátott  szájú táskába csusszan.  Gyakorlott mozdulattal csukja össze a táskát, mintha most venné észre, hogy nyitva van. Oly szakszerűen teszi, valószínű nem először már, hogy szinte csodálom. Arca rezzenéstelen, elgondolkodó, szeme távolba néző. Mögém ér, aztán mintha meggondolta volna magát fordul, a sor elejére, a  banános részhez lépked, visszateszi a fűzért (már egy darabbal kevesebb!) irányt vált és lassan elmegy. Hosszú sorban állunk, többen is láttuk, senki sem szólt, én sem tettem. Apatikusan, szemlesütve, szinte szégyenkezve állunk, várunk sorunkra és agyunkban munkálkodnak a miértek.
Miért lopott a jól öltözött, nem ágrólszakadt, nem éhesnek tűnő asszony egy banánt?
És miért nem szólt felháborodottan egyszerre 2-3 hang is, de legalább egy  valaki, én.  Miért nem szólalt meg, senki? Miért nem szóltam én sem?  
Így utólag elgondolkodva, nem hagy nyugodni a kérdés mi viszi rá az embert ilyen cselekedetre, s mi viszi rá az embereket a hallgatásra? „Hisz bűnösök közt cinkos aki néma”és érezzük is,  hogy cinkosok vagyunk.  Miért lettünk cinkosok?  Miért lettem a cinkosa? Miért nem háborog eléggé az erkölcsi érzékem, és a többieké, akik szintén látták? Magyarázatot keresek. Miért  hallgattunk mért lettünk cinkosok? Sajnálatból? Nem!  Ez inkább egyfajta elégtétel, mert az eladók minduntalan becsapnak, csalnak a mérésnél,  csalnak a visszajáró pénzzel, bele csempészik a silány árut a szép alá. Ezzel  próbáljuk magyarázni szótlanságunkat. Az igazság pedig az, hogy az erkölcsi szint ijesztően mélyre süllyedt..    

ELFELEJTVE

Borongós, nyirkos májusi délelőttön  a János kórházban  ülök, kabátba burkolózva, egy huzatos folyosón  s elnézem, ahogy egymást érik a betegszállítók, jönnek mennek a betegek, monoton nyüzsgés, és az idő ólomlábakkal halad.
Egy betegszállító rutinos mozgással kormányozta az ágyat a folyosó távoli szögletébe. A vékony lepedővel betakart csontsovány férfinek csak a feje látszott ki, orrából csövek lógtak, has tájékán a lepedő felett vizeletgyűjtő zacskó.  Vizsgálatra hozták. Rtg vagy ultrahang, mert ezt a két vizsgálatot csinálták ezen a helyen.  Nemsokára hasonló módon kinéző nőbeteget tolt egy másik ápoló egy másik sarokba, ő paplannal volt takarva. A huzatos folyosó padjain vizsgálatra váró betegek kabátban dideregtek. Újabb betegeket toltak be székekben, pléddel takarva, aztán levették a plédeket, összehajtották, a betegeket másik tolószékbe ültették de már takaró nélkül,  és a plédekkel, tolószékekkel elmentek a betegszállítók.  A két idős nő, térdig meztelen volt, hálóingük rövid, vékony anyagú. Papucsba bujtatott csupasz  lábuk tremolózott a vas lábtartón.  Akiket tolókocsival hoztak  és   már túl voltak a vizsgálaton, vártak a betegszállítókra, ök pedig  mintegy  futószalagon jöttek, mentek vitték a betegeket, de a két tolószékes mezítlábas nő és a két, ágyon fekvő, életjelt alig adó, mozdulatlan beteg még mindig ott volt és ott voltam én, akinél reggel háromnegyed kilenc előtt megcsinálták a mellkas rtg-t, fel-levetkőzéssel együtt kb 5 perc, és 10 órakor még mindig vártam a leletre. Kétszer  kérdeztem a betegeket hívogató asszisztensnőt, mikor kapom az eredményt, türelemre intett várjak. Vártam, és figyeltem. 11 órakor elszakadt türelmem cérnája. A folyosó már kiürült, eltűnt  a betegáradat, megszűnt  a szólítgatás és minden mozgás  csak a két tolószékes nő, a két sarokba tolt  ágyas beteg volt már, meg én. Bekopogtam, meddig kell még várnom mikor kapom meg a leletet? „Miért, maga nem osztályról van?” Nem, mondom. „ A nevét dörren rám egy asszisztensnő.”   Mondom. Kitessékel, néhány perc múlva hozza a leletet, kezembe nyomja, sem bocsánat kérés, sem elnézés, szó nélkül fordul, bezárul mögötte az ajtó. 11.óra14 perc. Begombolom kabátom  indulok. A négy szerencsétlen,  apátiába dermedten ott marad a nyitott ajtajú huzatos folyosón, a nyirkos hideg májusi délelőttön, még  ki tudja meddig. Nem szólnak. Azt hiszem Ők már feladták.  


                                                  TURBÁN


Egy párocska kézen fogva ballagott a Lánchídon az alagút irányába   a langyos októberi éjszakában.  Felhők mögül  kúszott elő a telehold mikor hirtelen megtorpantak és szenvedélyes csókban forrtak össze. Nem volt szükségük szavakra, értették egymás gondolatát, ölelkezésükkor átlényegültek a másikba. Ez volt az ős harmónia, melyről hitték, hogy örök. A férfi e boldog  teljesség állapotában, pillanat-töredéknyi ideig ürességet érzett, dermesztően hideget, súlyos nihilt. Villanatnyi volt a semmihez sem hasonlítható rossz érzés, de maradt utána egyfajta magyarázhatatlan fájdalom, valahol a lelke mélyén. Felnézett. A fekete hátterű várkupolát zöld  fény borította. Elengedte a lány kezét, és 2-3 gyors lépést tett előre, ráállította fényképezőgépét a híd rozsdás karfájára, fókuszált, exponált egyet, kettőt, hármat, csak ezután pillantott fel újra. Ösztönösen fotózott, mindig tudta, mikor mit kell megörökíteni, most is így történt, s csak utólag pillantott fel, nézte meg mit is rögzített.  Az alagút,  nagy tátott szájként világított a sötétben. Fölötte a várdomb fái  bozontos, szemeket takaró hajzuhatag és  a vár zöld kupolája az éjfekete háttérrel, mint egy díszes, félre csapott föveg. Óriás fejnek tűnt ez  a budai rész,  ilyen volt máskor is, szerette nézni. Ám most volt valami zavaró, valami furcsa. Árnyalt-szürke, habos felhő ölelte a zöld kupolát szabályosan körbe, s a férfinek  úgy rémlett,  ez egy török turbán. Miért e hasonlat villant át agyán, török turbán? Igen, ma reggel hallotta, megint eltávozott egy színfolt a palettáról, elment egy nagyság, az „Egri Csillagok” félszemű Jumurdzsákja. 92. születésnapját ünnepelte és másnap meghalt az elegáns szívtipró, a sármos  Bárdy György. Innen a turbán! Érdekes asszociáció töprengett, s elmerülten nézte a mozdulatlan felhőt, amikor egy piros villanás cikázott belőle. Villámlott. Vihar lesz, indulni kéne gondolta, de miért nem érte még utol a lány?  Háta mögött gyors, apró,  léptek hallatszottak, aztán csend lett.  Nem fordult meg. Becsukta szemét és felidézte  néhány perc előtti ölelkezésüket a híd közepén. Újra érezte a bársonyos nyak bódító illatát.  Most, mindjárt átfogja a derekamat, vagy befogja a szememet két puha érzékeny érzéki kicsi kéz. Várta, várt. Hosszúnak tűnt az idő, nem történt semmi. Hirtelen fordult hátra. A híd üres volt. A férfi ösztönösen a vízre pillantott, csendben pihent az olajzöld, tükörsimaságú mély, semmi fodrozódás.

 Álmodom, dörzsölte meg szemét, s újra becsukta. Most kinyújtom  kezem és meg  tudom   érinteni, a meleg kemény halmokat. Reggel van, ágyamban vagyok, álmodtam csak a turbánt az alagutat, a  tipegést, az üres hidat. Kinyújtott keze a hideg, rozsdás, vas korlátot tapintotta. Hirtelen  nyitotta szemét,  újra megdörzsölte  és a távolba meredt. A híd üres volt.
Miért fordult vissza, adódott a kérdés.  De ha visszafordult  volna, sem ért még a híd túlsó  végére. Hol van! Hol vagy! Ezt már kiáltotta s idegesen hajlott át a korláton, nézte a vizet. Most sötétszürkének  tűnt, csendesen aludt, nem fodrozódott, nem hullámzott szinte nem is folyt. A rakpart lámpáinak tükörképei is mozdulatlanul álmodtak. Bántó volt a csend, s bántó a saját hangja, mely mintha felerősödve robbant volna  dobhártyáján. A férfi megfordult, meg kellett fordulnia és rá kellett néznie a turbánra. Valami kényszerítette. A turbán   változatlan volt, s mintha újra villant volna benne valami. „Vihar lesz,  akció lefújva, a kísérlet nem sikerült. Elvesztettük, Indulunk.” Villanásnyira hallotta, nem inkább érezte ezeket a szavakat, de nem értette.  Valami hozzáért a lábához. Hirtelen mozdulattal fordult vissza szeme végigpásztázta az üres hidat és lenézett a lábánál ülő valamire, egy kis kölyök-kutyára. Fény villant az aprócska szemben, erőtlen ugatása kérés volt, sírás, fájdalom-öröm elegye. Ölelj meg, vegyél fel, kérte az állatka és ő értette a kérést. Felemelte a kiskutyát, szeretettel simogatta az állatkát, s egyszerre mindent megértett. Nem volt kérdés, kétely. Szellő suhant át a hídon, mindketten megborzongtak. A férfi felnézet a kupolára, oda kellett néznie, úgy érezte irányítják az akaratát. Az árnyalt szürke turbán kontúrja már beleolvadt a fekete, csillagtalan égbe, és elsüllyedt benne egy villám-villanással. A férfi tudta, nem villámlott. Lassan elindult az alagút felé. Végtelen nyugalom szállta meg, le-lehunyt szemhéja alatt a kivilágított alagút fényei  kaleidoszkóp szín kavalkádjaként táncoltak. Idegen galaxisok születése ilyen az univerzum távoli részében. Ott kellene lennie. Sóvárogta az idegen messzeséget,  magába olvasztani a végtelent és a végtelenbe elegyíteni magát, Higgs-bozonná lenni a nagy egészben. Valami magyarázhatatlan fájdalom kerítette hatalmába, nem értette  miért, de nagyon fájt a lelke, és tudta, ez a fájdalom beleégett, már soha el nem hagyja. Lassan lépkedett, rég elmúlt az idegessége, a félelme, úgy érezte  mindent ért, mindent tud. Csak ő tudja! Nem fogják megérteni, nem fognak hinni neki ezt is tudta. Az alagút keskeny gyalogjáróján minden lépését visszhangozva verték vissza a falak, kongássá erősítve, amiről a távoli lámák harang-kongatása jutott eszébe, s ekkor eszmélt rá, hogy az asszociációi mily abszurdak.  Átért az alagúton, bekanyarodott jobbra a Mikó utcába, gondolataiba mélyedve gépiesen tette a lépéseket. Megérkezett.  Állt határozottan, rendezte gondolatait, és megnyomta a kerületi rendőrség ajtajának  ügyeleti gombját.
Várt. A kutya  szíve tájékára hajtotta fejét, kabátja alatt szuszogott. Boldogok voltak így együtt, de a férfi lelkében ez a boldogság súlyos fagyos fájdalommá dermedt.